fáziskésés

42, zaj, pánk, fantasztikum, és egyéb céltalan ostobaságok

Friss topikok

  • bsteve: nemcsak diszkóban lehet öltönyben támasztani a pultot, mehetsz benne focizni is: www.youtube.com/... (2010.07.26. 01:04) Gerillahugyozás
  • _fk: Türelem. :-) (2010.05.22. 14:07) #65821
  • nlts: Ja nem is, hát persze! A Nem Mind 1 volt!!! :-D Mennyire összeolvadtak bennem ezek a dolgok, haha. (2010.02.05. 12:13) Csupa csupa szeretet
  • _fk: @neverlivetosee: Annyira nincs hype körülötte, de a legbiztosabb amúgyis ha titokban szervezkedünk... (2010.01.03. 20:48) "Gyors leszek és izgalmas"
  • sárkányszív (törölt): Magas labda. (2009.09.02. 13:29) "We love minimal"

2013.01.23. 21:31 _fk

#34568

Címkék: gondolatok

A változások néha csak óvatosan, csendben lopakodnak be az életembe. Tesznek vesznek, rendezik; összegzik a dolgokat, néha csak egy vállrándítással, néha felhúzott, kérdőre álló szemöldökkel, de aztán végül, a fölöslegessé, elnyűtté, okafogyottá váló dolgokat, mint azokat a lyukas cipőket, lyukas, kopott pólókat dobják szemétre, amiket még igazából sajnálok kidobni, és inkább azt hazudom magamnak hogy jó lesz még valamire, aztán persze soha nem veszem föl őket többet. És jól is van ez így. Néha viszont rámrúgják az ajtót. Ilyenkor nincs settenkedés, illedelmes kivárás mert dolgunk van. Az ember világa a feje tetejére fordul, hogy aztán a gravitáció törvényeinek megfelelően darabjaira essen szét, amiből két keze lévén, csak a legfontosabbakat próbálja meg elkapni, a többit pedig hagyja nyugodtan veszni.

Éppen most a háttérben csendben szedegetik össze a gondolatfecniket, összesöprik azoknak a tévképzeteknek a morzsáit, amikkel eddig áltattam magam, helyet adva azoknak a tévképzeteknek, amikkel majd ezután fogom. Néhánnyal azonban dilemmázom, mert bár alaposan össze van gyűrve, nem tudom, hogy dobjam-e a földre, és hagyjam hogy a változások megtegyék azt ami a dolguk, vagy tartogassam őket, szorongassam mint azokat az elnyűtt, kinőtt cipőket. Az ilyesmitől pedig a legjobb megszabadulni. Ez legalább olyan örökérvényű szabály, mint az hogy a halál csak az születés után következhet be, vagy hogy az egyetemet elkezdő lányok húszéves korukra mindig szinglik lesznek.

Szólj hozzá!

2013.01.08. 13:12 _fk

Ez most betalált

Címkék: idézetek

Máskor meg a takaró. Hogy ezek, világos volt, kire gondol, ezek, azaz azok ott fent Prágában, elveszik a takarónkat, majd visszaadnak egy kisebbet, amely alól vacogva kilóg mindenünk. De azért csak több a semminél. Eltelik egy kis idő, felnőnek a gyerekek, akik azt hiszik, ez a maradék, ez az alamizsna – hogy ezt hívják takarónak, hogy ez a takaró, ez a ficni. Hogy a takaró az eleve olyan, hogy kilóg a lábunk. Akkor aztán a gyerekeinktől veszik el a takarónak nevezett takarómaradékot, hogy később a takarómaradék maradékját nevezzük takarónak. Zenontól tudjuk, hogy pedig takaró mindig lesz. Ez a szocializmus lényege. /Esterházy Péter/

Szólj hozzá!

2012.08.15. 23:19 _fk

Almával dobálni Newton-t

Címkék: kávé metál konspiráció gondolatok reggel márai karinthy

Reggel munkába menet rendszerint két dolgot gyűlölök: azt hogy az ajtón kilépve és napszemüveg mögé bújva rendszerint már el is mélyülök a gondolataim legmélyebb zugaiban.Nem élvezem a gondolatmentes magányos perceket, a napfényt, helyette megoldásokat keresek, szabad percekben is agyalok,zakatol a fejemben működő gép mintha muszáj lenne, pedig nem az.

És az időközben rám dudáló autó kürtjét. Nem csak hogy idegesít, már már fájdalmat is okoz. Nyílván ennek praktikai okai vannak. Milyen lenne ha lágy, kellemes megnyugtató dallamokat köpne a tarkónk irányába – mondjuk Texas is the Reason-t, vagy Mineral-t – , aminek hatására a magamfajták legfeljebb annyira lesnének ki a réveteg tekinteteik mögül, hogy hű milyen jó ez a dallam! Két pillanattal, a szélvédő lefejelésével, és az autó mögötti meglehetősen szerencsétlen landolással később, már csak arra várhatunk hogy az agyrázkódás közepette megduzzadó agyban tágulás miatt, a koponya szétnyomja a légzésért felelős idegpályákat, hogy miközben a dallamot még utoljára lejátsszuk magunknak – szigorúan csak fejben mert a dúdoláshoz már nem jut elég levegő – , a tüdő működésének hiánya miatt csendben fulladjunk meg. Szóval jól is van ez így, ha valami kizökkent a megszokottból. Márai is azt mondja, hogy az ember a hétköznapjait is próbálja meg ünneppé tenni, legfeljebb negyedórára. Nyílván ezalatt ő sem a cserbenhagyásos gázolást értette.

Rájöttem hogy a reggeli kávé kitűnő hatással van a látásomra. Általában reggel, a napfelkeltétől elvakított, hunyorgó kínaiként, mandulaméretű szemekkel vet ki magából az ágy, halk morgások közepette, ami valamiért a “kávé.... kávé....” szavak erőtlen kántálására emlékeztet, kicsoszogok a konyhába, gyors dózis gyanánt beleszaglászok a kávésdobozba, és felteszem a vizet forrni. Míg a víz felforr, az elég idő ahhoz, hogy kicsit észhez térjek, és lejöjjek a még fejemben kavargó álmokról. Néhányan általában töménnyel kezdik a napot. Én is. Csak ami nekik fél deci, az nálam két oldal, Karinthy rövid írásaiból a kávé mellé, hogy adjon egy löketet a napnak. Már már imponáló számomra az a megállapítás, hogy mai szemmel is viccesek, és egyszerre tanulságosak ezek a ki nem adott “b oldalas” írásai, és az hogy néha szinte az egész témát arra hegyezi ki, hogy ócska kifogásokat keressen, hogy miért is nem fizette be a gázszámlát. Mindezt persze egy kávéházban írja, egy fekete társaságában.

Az ünnep és a rutin nekem egyszerre ellentétes és rokonértelmű szavak is. Nem kéne annak lennie. Egy jó koncert, egy régóta áhított próba, tartalmasan eltöltött két óra is lehet ünnep, és a Karácsony (fenyőünnep, ateisták szevasztok!) is lehet bevett rutin. Nekem pont ebből van elegem. A legjobb randimon a gyertyafényes vacsora egy pizzából, meg egy üveg vörösborból állt, a tiszaparti töltésen az egyik padon. Egyszeri volt,egyszerű és szokatlan, pont ettől volt izgalmas és emlékezetes. Ha hétvégente a parton vacsoráztunk volna, a legvalószínűbb hogy odaszoknak hozzánk a kóborkutyák, maradékért könyörögni. Nem vagyok hedonista,ha tehetem, szeretem érdemben kiélvezni a dolgokat, megadni a módját, ezért nem járok minden másnap koncertre, és egy ideje gondolkodom azon is, hogy lehetséges hogy annak lenne értelme, ha zenekarok csak a feloszlásukat követően vennék fel, vagy adnák ki a kezeik közül a felvett dalokat, mert akkor minden koncert tizenötpercnyi megismételhetetlen ünnep lehetne, néha kevesebb, néha több félrefogással, zajjal, cinkos összekacsintással a hallgató, és a hallgatott között. Mondjuk általában véve kevés zenekar érdekel élőben úgy igazán, három-négynél többször. Annyiból, ha akarok, akár már átlagot is vonhatok. Kicsit furcsán is tekintek arra, ha valaki látott egy zenekart harmincegynéhány alkalommal. Persze minden koncert más és más, (Fugazi Live Series szeretlek), de azért gyanítom, hogy a nagy számok törvénye alapján a huszonharmadik és a huszonötödik koncert már ritkán nyújt valami szokatlan csavart. De pont ezért nem, vagyis egészen pontosan csak ritkán nézek újra filmeket, vagy ritkán olvasok újra könyveket. Persze szeretem, amikor valami bárhonnan elindítható, beletekerhető, vagy csak felüthető, hogy azt a szabad tizenöt percet kitölthessem valamivel, amit ismerek, de mégis jó érzés újra beleharapni, megrágni, és megízlelni újra, de nem jóllakni tőle. Nem a meglepetések, csupán csak az íze miatt. Noam Chomsky messzire esik ettől a skatulyától.

Nyílván el lehet azon gondolkozni, hogy mi közünk nekünk ahhoz hogy egy Kanadában élő amerikai nyelvész hogy ostorozza a saját országát, de sajnos mégis van. Az hogy az országokon, nemzeteken felüli multinacionális nagyvállalatok egyelőre csak Ronald McDonald és társai képében kopogtattak be Szerbiába az nem jelenti azt hogy egyszer nem igazgatja a nyakkendőjét az ajtó előtt az egészségügy "reformja", meg a titkosszolgálatok megfigyelési módszerei is. Lehet hogy a Nyugatot nem csak elalélva kéne nézni, hanem úgy is mint egy fotót ami a mi jövőnket is mutatja.Noam Chomsky nem fest róla valami túl kecsegtető képet.

Attól félek majd hogy az entellektüell heavymetálosok, akik eddig és ezután is csak sárkányokról meg törpökről írtak dalokat, a nagy megvilágosodás hatására, meg azért hogy méginkább entellektüellnek tünhessenek, majd jól belemagyarázzák az összeesküvéselméleteket, meg a párhuzamokat vonnak a sárkányok és a multinacionális nagyvállalatok között, meg hogy a szőke herceg nem az Excaliburt szorongatta, hanem szakadt farmerben, meg csuklyában, és az arcát fedő kendőben molotov koktélokat kevert egy koszos pincében. Pontosítok, nem félek, csak hányok tőlük. A gondolkodó ember metálja amúgyis Helmet, nem pedig a Hammerfall. Ehhez a többség túl kényelmes, és kompromisszumkész. Pontosan ahogy én is, csak van az a szint, amikor már nem érdemes, és van az, amikor már nem lehet miből leadni.

Pont mint az egyik levelezőlistán érkező írás, amikor session zenészek siránkoznak, hogy nincsenek megfizetve. De ezt menstruáló nőket megszégyenítő hisztéria kiséretében teszik. Megvetem ezt az attitűdöt.Vajon hányan csinálják gályázó munkahelyek mellett, útiköltségért, kajáért, meg pár sörért, panasz nélkük, őszintén. Mert a szenvedélyt, valaki tizenötpercnyi ünnepét nem lehet aprópénzre váltani. Vagy hát lehet, csak nem érdemes. Az olyan lenne mint Newton-t almával dobálni. Szóval hogy egy kedves jóbarátomat idézzem, “menjetek ti a picsába!”

Szólj hozzá!

2012.07.29. 23:03 _fk

Valótlan képek

Címkék: fotó egyéb gondolatok

A statikusan beállított képek, így az igazolványképek sem sikerülhetnek jól. Talán ez is valamiféle metafizikai alapokon nyugvó törvényszerűség aminek a miértjére a tudomány még nem adott igazán érdemi választ. Talán azért mert nem is keresték. Mint egy kedves jóbarátom esetében kinek fiatal korához, és az “dzsiájdzsóra” vágott frizurájához rettentően passzol az az ártatlan, meglepődött, és kérdő tekintet, amit a képnek sikerült megörökítenie. Mintha, mint aki nem hisz a fülének,és azt kérdezné: “Hova? Irakba?”

A rendeltetésének megfelel, de ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, nem az igazolványképeinkre vagyunk a legbüszkébbek. Nem azok amelyek reprezentálják hogy milyenek is vagyunk mi magunk általában. Egy, az időfolyamból kiragadott pillanatot rögzítenek ezek a papírlapok, ami lehet hogy éppen azt ábrázolja hogy milyenek voltunk a saját halotti maszkunkban szerda reggel, egy mozgalmas éjszaka másnap reggelén, vagy azt milyenek vagyunk egy kétórás sorbanállás és adminisztratív ügyintézés után, a nyári döglesztő melegben, egyaránt meggyötörve testileg és szellemileg is. Úgy vagyunk önmagunk azon a képen, hogy igazából mégsem mi vagyunk rajta. Mint a fa egy molekulája, amit hiába loptak el a tudósok, mindenféle trükkök segítségével, mégsem képviseli a fa teljes egészét. Ezeken a képeken nem mi vagyunk. Ezeken a képeken olyan pillanatok vannak, amikre olykor jobban, olykor kevésbé hasonlítunk.

Szólj hozzá!

2012.07.07. 15:24 _fk

#46578

Címkék: gondolatok forradalom armageddon konteo

Az üknagyapám gyerekkora meglehetősen Superman szagúra sikeredett. Igaz ő nem a Krypton bolygóról származik, és nem egy űrhajóval zuhant a Földre, hanem csak egy bölcsőben csorgott le a Tiszán, egy szlovák család sarjaként. A Tiszaparton egy család megtalálta és befogadták. Nyolc éves korában derült ki hogy honnan származik, és hogy eredetileg Ilcsik a családneve. Szuperképességek terén nem állt valami jól, így bár repülni és félkézzel hegyeket megmozgatni nem tudott, a legenda szerint valamennyire szlovákul viszont igen, ami annak ismeretében hogy még csecsemőként került az Alföldre, gyanítom hogy nélkülöz mindenféle valóságalapot.

Az István dédnagyapám, mint ahogy mindenkinek szükségszerűen van legalább egy István nevű nagy/déd/vagy ükapja, az egész életét “Pistabácsiként” élte és dolgozta le. A halála után derült ki róla, hogy Illésnek hívták.

Mindezekután, aki mégegyszer azt mondja nekem, hogy a történelemből elcsalt majd négyszáz év az összeesküvés elmélet, az vagy hazudik, vagy végzetesen naív.

De fenntartással kezelem ugyanígy a forradalmakat, így az Arab tavaszt is. Lehet hogy a sok összeesküvés elmélet miatt, habár át még nem látom, – talán soha nem is fogom –, a kapcsolatok, személyek, események kesze-kusza hálózatát, de persze azért is megszólal bennem az örök szkeptikus kérdés: kinek jó ez?

Persze mint máskor, most is magamból indulok ki, ha a kezemben lenne a média, mit tennék. Szép folyamatábrákat lehetne rajzolni a lehetőségek tárházából, de az első, mondhatni józan paraszti logikával kikövetkeztethető kérdés, hogy számomra hasznos-e egy ilyen forradalom. Ha nem, az elnyomókkal való összekacsintások közepette tusolnám el az ügyet. Ellenségem ellensége a barátom. Izlandról nem hallani híreket. Ha pedig jó, nyílván felfújnám, világméretű botrányt keltenék, Kadhafi, vagy Saddam arcát azok is felismernék egy képen, (vagy más közvetítő eszközön, például a bombázások idején lehetett kapni Clinton és Blair arcával ellátott WC-papírt is), vagy fel fogják ismeri, amikor ezeket az embereket már régen kivégzik. Innen nincs visszaút, nincs “ezerbocs, tévedtem”. Kötél van. Esetleg selyemzsinór, vagy ezüstgolyó. Csodálom hogy Mladicéknak “csak” egy elhúzódó tárgyalás jutott. Esetleg ciános reggeli. Főleg hogy utána olyan ürüggyel kapnak 20 évig terjedő börtönbüntetést mint a “háborús szokásjog be nem tartása”. Háborús szokásjog? Ez már önmagában is egy paradox és lekicsinylő kifejezés. Mint valami átkozott sakkjátszma. Végülis, a végén minden bábú a “dobozba” kerül, csak az elesett gyalogokat és bástyákat nem gyászolja senki.

Persze nem azt mondom, hogy krokodilkönnyeket kell hullajtani a bűnösökért, sőt. Csak azok a forradalmak, amikről a fősodrású médiában is hallhatunk, már eleve halvaszülettek. Vagy azért, mert a békés megoldások nem visznek előre (mégis valaki tényleg remélt valamit attól hogy egy rakás amerikai beköltözik a Wall Streetre?), vagy azért mert az egész egy előre megrendezett forgatókönyv szerint zajlik le. Erőszakkal kivívták a szabadságukat, hogy tálcán szolgálhassák fel másnak. Olyan ez mint az álmatlanság ellen álomkórral küzdeni. Csöbörből, vödörbe. Úgyhogy hagyjuk az Arab tavaszt. Ha valami érdemben változik, arról nem fog beszámolni a Tények.

A totális diktatúra alapja szerintem az kellene hogy legyen hogy soha senki ne legyen éhes és fáradt. Mert őszintén szólva, nyolc óra alvás vagy egy kiadós reggeli után általában az utolsó dolog amire gondolni tudok az az hogy dühös és elégedetlen legyek. Akármire. Persze, aztán kapok egy pszichózist a pakisztáni kutyaviadalokról szóló fotósorozattól, és legszívesebben a szervezőket is ilyen ideges kutyák közé dobnám, lesz ami lesz alapon.

De ebben a totális jóléti diktatúrában, ahol senkinek sem kell nélkülöznie, mindenki egyformán jól él, valószínű a kutyát sem érdekelnék a politikai intézkedések. A népszavazásokon örömmel szavaznának igennel bármilyen ökörségre.

Lehet hogy tényleg összejön az a világvége. Talán majd pont az hozza el az apokalipszist képletesen szólva, hogy azok a féligazságokra épülő “tények” amire az elmúlt százötven, kétszáz évben épült nyugati kultúra és értékrend, hullanak majd darabokra. Nem hiszem hogy sajnálnám.

Szólj hozzá!

2012.06.21. 22:25 _fk

Bürokrácia + napalm = boldogság

Címkék: gondolatok bürokrácia

Eléggé kótyagosnak érzem magam ahhoz hogy a munkát mindenképp megszakítva a messzebbi boltba menjek vacsoráért. Talán a szabadság illata volt az ami ennyire bódulttá tesz? Ha igen, akkor viszont miért érzem még mindig az olajban sült zöldségek ízét a számban, amikor a tanácstalanságból végül a néha néha előtörő böffentés győz a választható opciók közül.

Persze nem ez a lényeg, hanem az, hogy az uradalmam végre az a négy fal, ami még néhány falat zár körbe, szekrényeket, tányérokat, babkonzerveket, sok egyebet. Ha végre kiderül, hogy nem csak átmenetileg tartózkodhatok a birodalomban, akkor talán kitűzök egy kalózászlót is és kinevezem F-squatnak. Van abban valami felemelő érzés amikor az ember a napfelkeltére ébred, de néha már azon kapom magam, hogy a beáradó napfényből arra következtetek hogy a szobámban hamarabb kel fel a Nap, mint Japánban, ugyanis negyed ötkor is legalább olyan világos van, mint hét vagy akár tíz óra körül.

Az persze naív rózsaszín ábránd, hogy minden símán, mondhatni “pöccre” menjen. A hivatalban ülő nő, akinek két jellemzőjére jöttem rá azonnal miután beléptem a hivatal termébe:

a) az ő, na meg a hatályos jogszabályok kegyelméből lesz személyigazolványom

b) nyílvánvalóan munkahelyi kötelessége, hogy napi 8 órában mogorva legyen.

Így aztán amikor, egy a rossz tanulót dorgáló hisztis tanítónéni kedvességével elmondta hogy először leszek szíves elmenni a Népességnyílvántartóba, ott lakcímkártyát csináltatni, majd jöjjek vissza hozzá és különbenis hogy képzelem hogy… akkor inkább értetlenül, a már említett rossz tanuló mosolyával válaszoltam, és azt a taktikát választottam, hogy inkább befogom a pofám.

Azért hogy aztán az adószám kérésnél először visszakérdezzenek hogy őstermelő vagyok-e (tehát nem látszik rajtam), és miután kiderült hogy fogalomzavarban vagyok (ugyanis adóazonosítót akartam kérni, csak nem tudtam róla), akkor adott egy szanszkrit nyelven írt űrlapot, amire hosszas gondolkodás után végül elég volt csak a nevemet, és az állandó lakcímemet ráírni. Kétszer.

Olyan lehetek mint Kétvirág a Korongvilág regényekben, sok mindenre rácsodálkozok, talán ez is az egészséges szemléletmód. Viszont azt hogy faluból jövök, akármennyire is leporoskisvárosozzuk Kanizsát, azt nem tudom letagadni, még úgysem hogy azért lehúztam pár évet én is Szabadkán.

Így aztán a TB kártya igénylés, és az hogy csak a kártyás személyivel igényelhetem, amire akkor nagyjából még 3 hetet kellett várnom, már nem lepett meg annyira, mint az amikor az igénylést sikeresen letudva közölték, hogy a kártyát 30 napon belül postázzák, és külön TAJ számot nem kapok addig. Édes Istenem, 3 hetet vártam arra hogy várhassak még egy “30-on belült”? A Vágtázó Halottkémek Botrányos Probléma című dalának első strófáját szerettem volna szószerint idézni neki, de aztán egy kedves, az információt tudomásulvevő mosoly társaságában visszanyeltem, bizonyítva ezzel hogy kultúrember vagyok, diplomával,egy eléggé kiszolgáltatott helyzetben.

Amennyire az adminisztráció nem könnyíti meg a beilleszkedésemet, a szegedi barátaim igen. Így aztán hamarabb lett Szegeden kölcsön biciklim, és zenekarom, mint munkám, aminek gyümölcséből műzlit, meg akciós sört vehetek.

Ez a "nagy illedelmesség" szokatlan, és néha szinte már zavar, mert egy kicsit mesterkéltnek tűnik. Mint amikor rántott tofuért álltam sorba az egyik gyorsétkezdében. Értem hogy adjunk tiszteletet a vendégnek, de enni megyek oda, nem bájcseverészni valami előkelő étterembe. Persze Rómában tégy úgy mint a rómaiak, próbálok alkalmazkodni, és néha már hülyén érzem magam emiatt, hogy hol van az illedelmesség határa, és hol van az amikor már átestél a ló másik oldalára. Mi az amit észre kell venni, mi az amit nem. Mert igazából nem tudom hogy minek tünni jobb, neveletlen bunkónak, vagy műmájer majomnak.

Szemközt lakik egy pornószőke csaj. Ezt a kifejezést az antikváriumból hazafelé hallottam egy pornófekete hölgy szájából, – csak hogy maradjunk az analógiánál – és az első gondolat amit Szegeden eszembe jutott, egy padon ülve, amikor jobb dolgom híján kólásüvegből csapvizet iszogatva élveztem az árnyékot, hogy ha Isten azért találta ki a szoknyát, hogy férfiakat kínozzon vele nyáron, akkor Szeged (akárcsak Krakkó) egy középkori kínzókamra, válogatott eszközökkel, és módszerekkel. Szóval lakik szemben egy pornószőke csaj, vagy legalábbis lakott még a közelmúltban, hacsak ez a népnyúzó meleg el nem űzte, és aki miatt leginkább zavar hogy nincs elhúzható függöny a konyhám ablakán.

Néha már szánnivalóan rosszul érint a tudat, hogy az arcmemóriám a csapnivalóság szintjét kezdi súrolni. Néha alulról. Kicsit magamba meredve sétálok a munkahelyem felé, amikor a szembejövő fickó “sziát” köszön. Az agyam regisztrál, első látásra ismeretlen figura. Kissé furcsállottam a dolgot, gondolom csak nem köszön az összes szembejövőnek, mert az igencsak azt a látszatot keltené, hogy az illető szellemileg sérült, és ilyet, minden alap nélkül nem szoktunk csak úgy feltételezni a szembejövőkről, hacsak nincs egyértelmű bizonyíték rá, például az hogy minden szembejövőnek köszön, akár ismeri őket, akár nem. Így aztán megállítottam az időt, és fejben gyorsan elkezdtem lapozni az arcokat a közelmúltból, miközben záporoztak a “honnan kéne ismernem?” kérdésre a lehetséges válaszok: a) új munkatárs, ha nem köszönök kellemetlenül érint, mert amúgysem szeretem a tapló ember látszatát kelteni, arról nem is beszélve, hogy akivel legalább napi nyolc órát töltesz, a hét öt napján, azzal legyél jófej, de minimum udvarias. Megtérül. b) valami szegről végről ismerős,talán valami buliból, ahol legalább az egyikünk alaposan be volt rúgva. c) kanizsai? Ebben talán következetes vagyok. Akivel nem beszélek otthon, azzal szerintem a Niagara vízesés mellett, vagy az Antarktisz közepén sem beszélgetnék, vagy legalábbis nehezen nyitnék, még akkor sem, ha ő lenne az egyedüli ismerős a környékről. d) összekever valakivel.

Különben is, szemtelenül sok alteregóval találkoztam. Olyan emberekkel, akik nagyon hasonlítanak, néhány ismerősömre, barátomra. Sőt néha egyszerre többre is. Mint valami közös többszörös. Pont annyi van az egyikből benne mint a másikból. Érdekes szembesülni vele. Emiatt néha hasonló reakciókat is várok, és mindig meglep amikor nem ugyanazt kapom, érthető okokból.

Hosszú perceknek tünt az a pár lépés, amit egymás felé tettünk. Időközben pörögtek a fotók, a lehetőségek, és semmi látható eredménye nem volt. Ez az ember számomra ismeretlen, jött néhány pillanat múlva a konklúzió. Dehát csak nem köszön mindenkinek az utcán, így picit még zavarban, de tisztelettudóan visszaköszöntem, és amikor megfelelő távolságba került, már magabiztosan kezet is nyújtottam neki. Ő pedig nem reagálta le rögtön, hanem mint akit hirtelen kirángatnak a saját maga építette valóságából, ijedten feleszmél: “öö, ja?! cső!”

Az eddigre már végtelen magabiztosságom egy pillanat alatt dőlt össze. Eléggé meglepetten haladtunk tovább mind a ketten, és sokáig egyikünk se érthette, hogy akkor most mi van, de aztán én rájöttem, és nagyon kellemetlenül éreztem magam. Nagyjából mint egy idióta. Úgyhogy remélem egyszer még hugyozás közben beleejtitek a mindannyian a WC-kagylóba a telefonos bluetooth headsetjeiteket.

Szólj hozzá!