Általában a szar koncerteket is végig szoktam nézni. Talán azért mert a többi szinpadon még rosszabb dolgokat élnék át, és valahogy az amatőrség bájával felvértezett bénácska zenekaroknak is meg tudom bocsájtani az ezredszer hallott AC/DC, Tankcsapda feldolgozásokat. Meg amúgyis, a sőr kesernyés íze, a fesztiválhangulat rendre meg szokta dobni az értékeléseimet. Így néztem végig egy egész álló héten keresztül az engem kicsit sem érdeklő környékbeli numetalban utazó zenekarok 80%-át, hallottam nyolcszor a Sepultura – Roots-át, hol jobban hol kevésbé... Ebből akár versenyt is rendezhetnének, ki tudja összeválogatni a legelcsépeltebb dolgokat. A győztes mondjuk nyerhetne egy válogatás cd-t, olyan dalokkal amelyekből táplálkozhatnak a következő 5 évben.
Én is zenekarozom. Az egész nagyon véletlenül jött,pontosabban hangzott el a számból hogy mi lenne ha csinálnánk egy punkzenekart, lévén az egyik srácnak van gitárja, nekem van egy szomszédom, aki basszusgitározott, így én lehetnék basszer, a hamardik srác pedig lehetne a dobos.Kb két hónap múlva megvoltak a hangszerek, életemben akkor láttam először basszusgitárt közelebbről ,amikor kicsengettemérte a 75 eurót. Egy gyönyörú kék Jolana Galaxis, hát álmaim netovábbja, a basszgitárok Rolls&Royce-a vagy Bently-je.Fogalmam sem volt róla hogy kell rajta játszani. Aztán persze a szomszéd jött, megmutogatott ezt azt, és ennyi.Szedegettem a tabokat, tanulgattam,igyekeztem boldogulni. Aztán persze első koncert, égtünk mint a rongy, mai szemmel visszagondolva meg pláne. Sőt az emlékek felidézésében segít az a videófelvétel is amit a zenésztársaim szülei vettek fel. Nincs az a pénz amiért megmutatnám bárkinek.
Azóta persze van egy jobb basszusgitárom, sőt legújabban egy gitérom is, meg egy közel egy éves zenekarom, ami életképesebb mint az eddigi összes. Megvan benne az a plusz, ami miatt érdemes csinálni, foglalkozni vele. És ami az eddigiekből hiányzott.
Megaztán szeretek gitározni, beleadni az összes frusztrációmat,fájdalmamat, dühömet, feszültségemet egy riffbe, vagy akár azt is ha jó kicsattanóan kedvem van. Így aztán próbák alatt szinte harapni lehet a levegőt a felszabaduló feszültség miatt, adrenalin a maximumon, hidegen hagy hogy vékony szeletekre szeli az újjam az E húr, nem érdekel. Ez az ami fontos akkor és ott. A fájdalom ráér... Bár ez valahol mindig megvolt. Sose játszottam lassan. És mindig igyekeztem sajátságosan gitározni.
Igaz az is hogy nem kell ehhez feltétlenül gyorsan játszani, csak szenvedéllyel. Mert az a lényege.Ha a szív benne van, minden benne van. A hideg rutin, kiszámított pillanatok megölik az egészet.
Olyan ez az egész néha mint a költészet. Néha egy jó sortól legyen akár csak három pontosan eltalált kifejező szó,vagy akár egy jó riff, ami csak két hang, de majd megszakad a szíved Pont azért mert ott talál el ahol legjobban megérzed, ahol lyukas a lelked.Azokat a sorokat mondják el úgy megfogalmazva, amik éppen foglalkoztatnak, amiket át tudsz érezni, amitől a tied is lesz az egész.
Talán ez a része a művészet.Nem akarok ilyen tarisznyás, meg nem értett müvészkedésbe folyni, de ez van. Ez az amire próbálok törekedni.
Ráadásul feszültséglevezetésnek sem utolsó zenekart csinálni, próbák után rendszerint azt érzem, hogy összecsuklom. Mintha elpárolgott volna az összes erőm, de valahogy ez egy jóleső fáradtság. Olyan mint amikor lefutod életed legnagyobb távját,beleadva mindent és igaz hogy a végén eltaknyolsz a padlón a kimerültségtől, de vigyorral az arcodon taknyolsz el,mert a tudat ott van, hogy megcsináltad.A szar koncertekre nézve,majdnem biztos hogy csak ezek hiányoznak, az ötlet és a szív. Enélkül pedig soha nem lesz több a zene, csak zaj, és nem pedig zaj válik zenéve.
