Az életem harmadát a buszon töltöttem.Vagy legalábbis ebben az időszakban gyakrabban vettem igénybe a tömegközlekedést ugyanazon a negyvenkét kilóméteren, mint előtte, vagy mint amennyire igényeim ezt diktálták volna nekem.Vártam már sokat buszokra, sőt egyszer vártam úgy két órát, hogy utána mégsem szálltam fel rá, helyette inkább elmentem a menetközben ledumált randira.
Mivel a táj újító ereje gyakorlatilag hetek alatt kimerül, az ember igyekszik új elfoglaltságokat keresni magának, a távolbameredés unalmassága helyett.Tényleg sok mindent csináltam már buszon, ettem, ittam, aludtam, énekeltem hol józanon, hol részegen, hányni mondjuk nem hánytam, de egyszer a mellettem ülő faszi, - aki valószínű a kocsmából mehetett dolgozni –, igen, és ezt reggel hat után tíz perccel nem tudom elég jól lekezelni, bár ebből a szituációból akármit csinálok, nem én vagyok az aki hülyén fog kijönni.
Nevettem,és örültem hogy a haver fogott nekem egy helyet, mert tíz perc múlva már állóhely sem volt, én pedig ültem egész végig. Öt ülést osztottunk heten.Akkor annyit nevettem, mint akkoriban szerintem ritkán.Már fájt a hasam tőle.
Szóval éreztem magam jól is, meg rosszul is.Mert az nem jó, amikor két és fél órája utazol, és azt érzed, hogy nem birod ki még tíz percig, gyöngyözik a homlokod,izzad a tenyered, és végső megoldásként a szemeddel lopva keresel egy üres, vagy félig teli ásványvizes üveget, amibe belehugyozhatnál.
Ilyen tőlem elrabolt egy órákat próbáltam visszalopni magamnak azzal, hogy fejben, esetleg elhagyott cetlikre jegyzeteltem az ötleteimet a fanzine-emhez, vagy csak három albumot vittem magammal, amiket ki tudtam vesézni, így riadtam fel egyszer hazafelé a Majority Rule egyik elszállós része után az ordibálásra például. Az mondjuk eléggé velőtrázó volt, még akkoris ha a nap szinte beragyogta a buszt.
A legjobb barátságaim, persze nem minden esetben a legszorosabbak, általában az ilyen ingázós negyven kilóméterekhez köthetőek.Tudod mint az amerikai katonák Vietnamban.Egymásra voltunk utalva.Ahogy a felszállásnál meg kellett vívni a mindennapi harcot a helyekért, mert az öregek, korukat meghazudtolva, harminc évnyi rutinnal a hátuk mögött, olyan szinten tudtak tolakodni, egyeseknek a mai napig lenyomok egy gondolatbeli respektet ha látom.Akkoriban persze teljes megvetéssel gondoltam rájuk emiatt.Az elején persze sosem volt ülőhelyünk,aztán később összedolgoztunk.Mint a piaci zsebesek.Azt például továbbra is valami megmagyarázhatatlan tényként kezelem, hogy volt egy időszak amikor elég véletlenszerűen válogattam meg a járatokat délelőtt, délután is, és volt egy valamikor-modell-lehetett-de-nem-vette-észre-hogy-nem-húszéves-és-így-nagyon-mesterségesen-jó negyvenes nő, aki mindig azzal a busszal ment amivel én.
Ocsúdtam fel arra Újvidék felé a buszon, kissrácként egy kiránduláson, hogy az Adidas csukám talpa lassan de biztosan atomjaira hullik szét, és a nap végén ledobtam a Péterváradi várról az egészet.És egy kicsit sajnáltam.
Egy pillanatra még örökre szerelmes is lettem egy lányba a buszon.Ugyanazt a járatot vártuk ami elég sokat késett, és beszélgetni kezdtünk,és közben eltökéltem hogy megpróbálom megszeretni a Morcheeba-t is, mert neki az a kedvence, ő pedig talán a Bad Brains-t is megszerette volna, ha csinálok neki egy válogatást. És akkor végérvényesen bele is zúgok.Végigdumáltuk az utat, filmekről,könyvekről, tervekről, az életről, zenéről,kicsit talán meg is részegített a beszélgetés,- mert meg tud, csak jókor és jó személyjel kell elég fáradtan, és önfeledten dumálni -, de amikor leszálltunk, valahogy úgy alakult hogy ő balra, én meg jobbra indultunk tovább.Ki ki a sajátjához. Azóta nem láttam, pedig sokáig vártam még ugyanazt a járatot, míg tavaly tavasszal végleg meg nem szünt.
A hazafelé féluton kapott füstmérgezés már messze nem ennyire kellemes élmény.Ha a részegségtől beszédesebb leszek, akkor ez már az a szakasza amikor, átestem a buli túlsó felére, hazafelé tántorgok,egy ágyért és egy vödörért könyörgök, amibe hányhatok.Fekve.Volt ilyen is.
Egy haverom módszeresen lopott. Egy egész garnitúra ülésekről lecsavarozott fogantyúja lapul szerintem még most is a szekrényének az alsó fiókjában porosodik, de a Prevoz Dece (járat gyerekeknek, szabad fordításban) felíratú táblából készült hólapátot szerintem még ma is büszkén mutogatja.Egy időben csavarhúzóval járt suliba. Akkor még nem tudtuk miért,aztán rájöttünk.Hát ezért.
