A statikusan beállított képek, így az igazolványképek sem sikerülhetnek jól. Talán ez is valamiféle metafizikai alapokon nyugvó törvényszerűség aminek a miértjére a tudomány még nem adott igazán érdemi választ. Talán azért mert nem is keresték. Mint egy kedves jóbarátom esetében kinek fiatal korához, és az “dzsiájdzsóra” vágott frizurájához rettentően passzol az az ártatlan, meglepődött, és kérdő tekintet, amit a képnek sikerült megörökítenie. Mintha, mint aki nem hisz a fülének,és azt kérdezné: “Hova? Irakba?”
A rendeltetésének megfelel, de ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, nem az igazolványképeinkre vagyunk a legbüszkébbek. Nem azok amelyek reprezentálják hogy milyenek is vagyunk mi magunk általában. Egy, az időfolyamból kiragadott pillanatot rögzítenek ezek a papírlapok, ami lehet hogy éppen azt ábrázolja hogy milyenek voltunk a saját halotti maszkunkban szerda reggel, egy mozgalmas éjszaka másnap reggelén, vagy azt milyenek vagyunk egy kétórás sorbanállás és adminisztratív ügyintézés után, a nyári döglesztő melegben, egyaránt meggyötörve testileg és szellemileg is. Úgy vagyunk önmagunk azon a képen, hogy igazából mégsem mi vagyunk rajta. Mint a fa egy molekulája, amit hiába loptak el a tudósok, mindenféle trükkök segítségével, mégsem képviseli a fa teljes egészét. Ezeken a képeken nem mi vagyunk. Ezeken a képeken olyan pillanatok vannak, amikre olykor jobban, olykor kevésbé hasonlítunk.
