Amikor kora reggel az ébredéssel vívott élethalálharcomat folytatom az ágy tulajdonjogáért, amit persze szokás szerint újfenn elveszítek, akkor inkább úgy döntök hogy hagyom az ágyat is pihenni egy kicsit, ha már egész éjszaka ébren volt, és azért dolgozott, hogy nyugodtan pihenhessek. Még akkor is, ha rossz napja van. Ilyenkor tudom, hogy csak hű fegyverhordozómhoz fordulhatok tanácsért: csak az erős kávé segít. Az a fajta, ami tíz perc múlva már kakasként kukorékol a fejemben, aminek az illata a lelkemig hatol,beteríti a szobát, és kortyonként érzem ahogy pöfögve elindul a rendszer, lassan forogni kezdenek a fogaskerekek, vér tolul először a szervekbe, aztán szép lassan az agyba is. Olyan ez, mint egy belül is lejátszódó napfelkelte, csak a Nap nem önszántából kel föl, hanem kikötözve egy csörlőn keresztül húzzák fel az égre, hogy ma is újra beragyogja a mezőket. Kávé előtt inkább nem is nézek a tükörbe, mert félek hogy John Lennon néz vissza rám, A borotválkozás is ráér.
Nekem a kávé hidegen is kávé. Mint egy rangjától már rég megfosztott gróf, aki még nagyon is tisztában van a méltóságával, csak a koszos viseltes ruházata nem árulja el a származását. De persze a külcsínynél a belbecs sokkal fontosabb. Persze a kapcsolatai, lehetőségei a címmel együtt odavesztek, akárcsak a kávé java is a gőzölgéssel, de azért mégiscsak nemes.
A hideg kávé két korty. Nem teketóriázva, rituálék nélkül. Nem szorongatom a langyos bögrét, ami kicsit átmelegíti a tenyeremet, nem szagolok bele, nem merengek el fölötte, nincs az a tíz perc, ameddig kitisztul az álmoktól összezilált fejem. Két korty, aztán kezdődjön a nap.
