Szerencsére nincs a homlokomra írva, vagy esetleg egy marhabélyegzővel a homlokomra sütve ennek a blognak a címe, így nyugodt szívvel járhatom az utcákat és figyelhetem az embereket. Vagy kerülhetem el őket, jó messzire, anélkül hogy tudomást szereznének arról, hogy akit kerülök azt mi miatt kerülöm. Az viszont érdekes tapasztalat, amikor az útkereszteződésen a zöldre várva összenézek egy csinos lánnyal, majd amikor a lámpa végül csak zöldre vált, egy pillanatra mindketten el kapjuk a tekintetünket, majd lopva vissza, hogy vajon a másik figyel-e, és egymás szemét nézve haladunk el egymás mellett, hogy aztán ki ki a saját fantáziájából egy személyiséget, történetet rajzoljon a másik arca, vagy a másodpercek alatt kimutatott gesztusok köré. Lehet hogy amikor hazamegy, főz egy erős kávét, talán presszó félét, egy lelketlen gépből amire azt mondják az tamáskodók, hogy az az igazi, szerintem pedig hatalmasat tévednek. Talán a kávé mellett belenéz a tükörbe, és ugyanezen jár az esze, mint amin most épp nekem. Végülis a nagy számok törvénye alapján, akár még igazam is lehet, legalább egy vagy-vagy erejéig. Talán ő sem szereti a kötöttségeket.
Tegnap este negyedszer is megkaptam a náci jelzőt. Végre egyszer viccből, minden komolyságot nélkülözve, szemben a másik három alkalommal, amikor pedig a “fehér gyökér” jelzővel indítottak útnak jószerencsével, valahova a pokol és az “kurvaanyám” közé. Rohadt dolog lehet szűklátókörűnek lenni, és az egyes szám első személyű perspektíva legnagyobb átka, hogy az ember hajlamos elfelejteni, hogy ő is lehet néha szűklátókörű faszkalap. Egyszerűen arról van szó, hogy az élet nem fekete és nem fehér, és az úgynevezett politikailag korrektség mint valami ócska szemellenző, hajlamos ezt elfeledtetni. A rasszista kártya egy egyirányú utca, egy olyan játék, mint amivel a kétéves gyerekek játszanak, amikor van egy négyzet, egy háromszög és egy kör sablon, amibe bele kell illeszteni a megfelelő alakzatokat. Csak egy adott eset létezik, minden hasonló de más paraméterekkel rendelkező megnyílvánulás téves. Srácok, ébresztő a fehér győkér kifejezés nem kevésbé rasszista kifejezés, mint a koszos nigger.Vagy azzal, hogy a korrektség jegyében szőnyeg alá söprünk problémákat, még nem oldódnak meg. Azzal, hogy a történelmet nem kezeljük a helyén, azzal megint csak tévútra tereljük saját magunkat. Így aztán ebből születnek a félreértések. Talán ezeket a egyszer porig alázott, másszor felmagasztalt hősöket és a tetteiket kéne helyretenni objektíven, a könyvekben, a fejekben és a szívekben egyaránt, és akkor nem felháborodnának egy szoboravatáson, hanem vagy elégedetten csettintgetnének, vagy teli szájjal röhögnék ki az ötletadót. Mennyi kárbaveszett munkát meg lehetne így spórolni.Az elpazarolt festékről nem is beszélve. De így jobb híján marad egy rakás tévképzet szülte aggodalom. Nem szeretem ezeket a korlátokat, ezt a szólasszabadság álcája mögé rejtett bilincset, mert másoknak sem szeretek hazudni, de magamnak meg főleg nem, még akkorsem ha néha arra kényszerülök.
Persze lehet hogy a csinos kiscsajnak nem pont ezen jár az esze, miközben a kávét szürcsöli, hanem valami kiábrándító zenei válogatást hallgat, valamelyik rádióadón, ami valaki olyannak a kútfőjéből fakad, akinek az a rádió végképp az élete része. Engem azonban ki lehet kergetni vele a világból. Sok példa mutatja, hogy mégiscsak van igazság a Földön, de az, hogy eddig csak a KEXP rádióra futottam rá, ahol Dinosaur Jr dalokat is hallottam, az kapásból képes volna megcáfolni az előző állításomat is, példák ide vagy oda.
A négy fal között viszonylag könnyen ki tudom zárni ezeket a nekem kevésbé tetsző ingereket. Legalábbis addig, ameddig a szomszéd rá nem jön, hogy szereti a diszkózenét, és a papírvékony falak ellenére, vagy talán éppen ezért szeretne meggyőzni bennünket is, hogy milyen divatos dolog a monoton basszus. Sajnos, egyelőre csak a laptopom hangszóróival vagyok felfegyverkezve, amikor rájövök, hogy mennyire szeretem a Nasum-ot, ami nagyjából annyit ér mint egy életlen kés a Kínai Néphadsereggel szemben. De ahogy mondani szokták, jön még kutyára dér.
Ami legjobban meglep az az, hogy a XXI. században, amikor már az embert annyi inger éri, hatások, akaratlanul is, talán az átlagember is eltolódni látszik egy igényesebb irányba, az olyan szemetekre mint amit a Rádió 88 frekvenciájáról hallok, még mindig van igény? Ízlésekről vitatkozni parttalan vita, de ez akkor is ijesztő. Kevés az ismerőseimet ennyire megosztó rádió létezik. Van aki imádja, van aki hozzám hasonlóan zsigerből gyűlöli. Kicsit olyan, mintha cukrozott szart próbálnának meg csokoládéfagylalt gyanánt eladni. És az akinek mindegy csak szóljon valami, az olyan mintha azt mondaná, hogy mindegy mi csak barna legyen. De tévedés ne essék, nem kívánom a punk rockot a magaskultúra részeként aposztrofálni, vagy egyáltalán a saját zenei ízlésemet másokénál előbbre valónak tekinteni, csak kicsit szomorúnak találom, hogy a pop zenében is mondhatni a legtöbb esetben az underground, vagy akár a punk gyökerű megmozdulások képviselik a minőséget. Akármennyi tetszik vagy nem tetszik nekem, de nyugodtan ide sorolható az indierock is, a kötött pulóvereivel, meg a csőnadrággal együtt is. És azért azt se felejtsük el, hogy arról a punkról van szó, ami bő 30 éve az igénytelenség mellett emelte fel a zászlaját. Már csak az a kérdés hogy a kortárs popkultúra “silányult” a punk szintjét, vagy a punk “nőtt fel” az előbbi “kultúrális” szintjéhez?
De talán nem kéne a zenét, vagy a zenei vagy egyáltalán akármilyen ízlést túlmisztifikálni, vagy messzemenő következtetéseket levonni, azonban ritkán találom meg a közös pontot a mindegy emberekkel. Olyan mintha ilyen téren két rétegen beszélgetnénk, ahol a két réteg nem, vagy csak ritkán képez átfedést.
Talán a már emlegetett lány azt gondolja, hogy a fél perc alatt közvetített gesztusaimból, hogy sznob vagyok. Nem ez lenne az első eset hogy valaki ezt gondolja. Nem tudom miért, talán mert lehet hogy egy kicsit tényleg az vagyok, és néha, bosszantásból erre nagyon rá is szoktam játszani. Hülye taktika leírni magad valaki előtt, bár ebből a helyzetből már minden csalódás kellemes. Remélem a leendő államelnökünk ugyanezt a hülye taktikát próbálja eljátszani, ha már voltunk olyan ostobák hogy a két rossz közül a nagyobbikat válasszuk. Bár egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy az A és B válaszlehetőség között érdemi különbség lett volna. Pláne annak ismeretében hogy egyes amerikai körök Nikolic-ot szerették volna az elnöki székben tudni. Gondolom nem véletlen, hogy összejött nekik. Apám, amikor huszonéves volt, az Astoria egyik hotelszobájában aludt, az esti mulatozás után. Megtehette. Nem csak ő, mindenki, akinek Tito “megengedte”. Nekem már csak egy hálózsák és a padló, három fogásos vacsorák helyett egy tál bab meg egy darab kenyér jutott. Nem tudom, a gyerekemnek mi fog jutni, de mindezek ellenére, továbbra sem kérek a kommunistákból, se a szocialistákból, se azokból akik lepaktálnak velük, nosztalgia ide vagy oda. (azt már csak félve merem leírni, hogy gyakorlatilag Nikolic az a személy, aki ellen egyformán áll ki az összes etnikum legnagyobb része Vajdaságban, így aztán ki tudja, lehet hogy pont ennek az ellenségem ellensége a barátom elvnek lesz az eredménye egy független Vajdaság...)
Elég nehéz lavíroznom a hülyék között, pont úgy ahogy egy nálam okosabbnak a hozzám hasonlók között, de ha már az átverésre épülő környezetben akarok a lehetőségekhez mérten gerincesen helyt állni, akkor igyekszem nyitott szemmel járni, hogy akik mindenképpen át akarnak vágni, – mert előbb utóbb engem is csőbehúznak valamivel –, legalább dolgozzanak meg alaposan pénzükért.
Az EMI táborral kapcsolatban az egyik szemem sír, a másik nevet. Nyílván örülök annak, hogy ezek a paprikásszaftos pálinkarevizionista zenekarok nem jelennek meg. Semmi keresnivalójuk itt, az égegyadta világon, és semmi szín alatt nem támogatom őket, sem emberileg, sem anyagilag. Hézagos az egész: ha valaki az országhatárokon átívelő nemzetben hisz, akkor hogy vállalhat közösséget a Vér és Becsülettel, amikor azok szeretnék elűzni a kisebbségeket, beleértve a kisebbségben élő magyarokat is. Nekem ez következetlenségre vall, és ez csak egy a sok kérdés közül, amit 1-2 éve egy őket inkább pozitívan méltató ismerősömnek szegeztem, és amire nem tudott válaszolni. Sem ő, de gyanítom más se tudna.
Két okból viszont nem örülök a betíltásnak. Nem érzem hogy Stockholm szindrómás lennék, nem akarok sem több, sem kevesebb jogot bárki másnál. Kicsit úgy érzem, hogy megvontak volna tőlünk valamit, amihez jogunk lenne. De talán ez a kisebbik baj. A sokkal nagyobb, – és már másodszor fut bele ugyanebbe az zsákutcába a szerb belügy – , hogy ezeknek a kérdéses zenekaroknak (és a mégszélsőségesebb társaiknak) ettől még ugyanúgy helye lesz a vajdasági kocsmák szinpadán, csak már a mártírokat, betiltott zenekarokat körüllengő kultusz kiséretében, előadások, hagyományápolás nélkül. Ne legyen igazam, de szerintem ez majd hosszútávon fejti ki a hatását. Biztos, hogy erre van nekünk szükségünk? Nem lett volna jobb hagyni az egészet működni egy átlátszó színűre festett mederben, ami mégiscsak valamennyire irányíthatóvá, terelgethetővé tenné? Talán egy idő múlva levetkőzné ezeket a nem is annyira gyermekbetegségeket.
Ha a szervezők annyira elzárkóznak attól amit köpködnek rájuk, akkor miért nem határolódtak el élesen az kifogásolt elemektől, például azzal hogy évről évre nem hívják vissza a Romantikus Erőszakot. Lehet azzal jönni hogy persze, a többségi nemzet nem tűr meg egy színtiszta magyar szerveződést. Érdekes, a néptánctalálkozók vígan elvannak, a magyar filmek fesztiválja sem veri ki senkinél a biztosítékot, és ami a legfontosabb nem osztják meg a magyar kisebbséget. Ezt kéne felérni ésszel, és csinálni egy érdemi magyar fesztivált, érdemesnek tartott fellépőkkel, előadásokkal, foglalkozásokkal, ahova nem csak a magyarokat várják szeretettel. Azt hiszem, én akkor lennék elégedett.
