A változások néha csak óvatosan, csendben lopakodnak be az életembe. Tesznek vesznek, rendezik; összegzik a dolgokat, néha csak egy vállrándítással, néha felhúzott, kérdőre álló szemöldökkel, de aztán végül, a fölöslegessé, elnyűtté, okafogyottá váló dolgokat, mint azokat a lyukas cipőket, lyukas, kopott pólókat dobják szemétre, amiket még igazából sajnálok kidobni, és inkább azt hazudom magamnak hogy jó lesz még valamire, aztán persze soha nem veszem föl őket többet. És jól is van ez így. Néha viszont rámrúgják az ajtót. Ilyenkor nincs settenkedés, illedelmes kivárás mert dolgunk van. Az ember világa a feje tetejére fordul, hogy aztán a gravitáció törvényeinek megfelelően darabjaira essen szét, amiből két keze lévén, csak a legfontosabbakat próbálja meg elkapni, a többit pedig hagyja nyugodtan veszni.
Éppen most a háttérben csendben szedegetik össze a gondolatfecniket, összesöprik azoknak a tévképzeteknek a morzsáit, amikkel eddig áltattam magam, helyet adva azoknak a tévképzeteknek, amikkel majd ezután fogom. Néhánnyal azonban dilemmázom, mert bár alaposan össze van gyűrve, nem tudom, hogy dobjam-e a földre, és hagyjam hogy a változások megtegyék azt ami a dolguk, vagy tartogassam őket, szorongassam mint azokat az elnyűtt, kinőtt cipőket. Az ilyesmitől pedig a legjobb megszabadulni. Ez legalább olyan örökérvényű szabály, mint az hogy a halál csak az születés után következhet be, vagy hogy az egyetemet elkezdő lányok húszéves korukra mindig szinglik lesznek.
