Eléggé kótyagosnak érzem magam ahhoz hogy a munkát mindenképp megszakítva a messzebbi boltba menjek vacsoráért. Talán a szabadság illata volt az ami ennyire bódulttá tesz? Ha igen, akkor viszont miért érzem még mindig az olajban sült zöldségek ízét a számban, amikor a tanácstalanságból végül a néha néha előtörő böffentés győz a választható opciók közül.
Persze nem ez a lényeg, hanem az, hogy az uradalmam végre az a négy fal, ami még néhány falat zár körbe, szekrényeket, tányérokat, babkonzerveket, sok egyebet. Ha végre kiderül, hogy nem csak átmenetileg tartózkodhatok a birodalomban, akkor talán kitűzök egy kalózászlót is és kinevezem F-squatnak. Van abban valami felemelő érzés amikor az ember a napfelkeltére ébred, de néha már azon kapom magam, hogy a beáradó napfényből arra következtetek hogy a szobámban hamarabb kel fel a Nap, mint Japánban, ugyanis negyed ötkor is legalább olyan világos van, mint hét vagy akár tíz óra körül.
Az persze naív rózsaszín ábránd, hogy minden símán, mondhatni “pöccre” menjen. A hivatalban ülő nő, akinek két jellemzőjére jöttem rá azonnal miután beléptem a hivatal termébe:
a) az ő, na meg a hatályos jogszabályok kegyelméből lesz személyigazolványom
b) nyílvánvalóan munkahelyi kötelessége, hogy napi 8 órában mogorva legyen.
Így aztán amikor, egy a rossz tanulót dorgáló hisztis tanítónéni kedvességével elmondta hogy először leszek szíves elmenni a Népességnyílvántartóba, ott lakcímkártyát csináltatni, majd jöjjek vissza hozzá és különbenis hogy képzelem hogy… akkor inkább értetlenül, a már említett rossz tanuló mosolyával válaszoltam, és azt a taktikát választottam, hogy inkább befogom a pofám.
Azért hogy aztán az adószám kérésnél először visszakérdezzenek hogy őstermelő vagyok-e (tehát nem látszik rajtam), és miután kiderült hogy fogalomzavarban vagyok (ugyanis adóazonosítót akartam kérni, csak nem tudtam róla), akkor adott egy szanszkrit nyelven írt űrlapot, amire hosszas gondolkodás után végül elég volt csak a nevemet, és az állandó lakcímemet ráírni. Kétszer.
Olyan lehetek mint Kétvirág a Korongvilág regényekben, sok mindenre rácsodálkozok, talán ez is az egészséges szemléletmód. Viszont azt hogy faluból jövök, akármennyire is leporoskisvárosozzuk Kanizsát, azt nem tudom letagadni, még úgysem hogy azért lehúztam pár évet én is Szabadkán.
Így aztán a TB kártya igénylés, és az hogy csak a kártyás személyivel igényelhetem, amire akkor nagyjából még 3 hetet kellett várnom, már nem lepett meg annyira, mint az amikor az igénylést sikeresen letudva közölték, hogy a kártyát 30 napon belül postázzák, és külön TAJ számot nem kapok addig. Édes Istenem, 3 hetet vártam arra hogy várhassak még egy “30-on belült”? A Vágtázó Halottkémek Botrányos Probléma című dalának első strófáját szerettem volna szószerint idézni neki, de aztán egy kedves, az információt tudomásulvevő mosoly társaságában visszanyeltem, bizonyítva ezzel hogy kultúrember vagyok, diplomával,egy eléggé kiszolgáltatott helyzetben.
Amennyire az adminisztráció nem könnyíti meg a beilleszkedésemet, a szegedi barátaim igen. Így aztán hamarabb lett Szegeden kölcsön biciklim, és zenekarom, mint munkám, aminek gyümölcséből műzlit, meg akciós sört vehetek.
Ez a "nagy illedelmesség" szokatlan, és néha szinte már zavar, mert egy kicsit mesterkéltnek tűnik. Mint amikor rántott tofuért álltam sorba az egyik gyorsétkezdében. Értem hogy adjunk tiszteletet a vendégnek, de enni megyek oda, nem bájcseverészni valami előkelő étterembe. Persze Rómában tégy úgy mint a rómaiak, próbálok alkalmazkodni, és néha már hülyén érzem magam emiatt, hogy hol van az illedelmesség határa, és hol van az amikor már átestél a ló másik oldalára. Mi az amit észre kell venni, mi az amit nem. Mert igazából nem tudom hogy minek tünni jobb, neveletlen bunkónak, vagy műmájer majomnak.
Szemközt lakik egy pornószőke csaj. Ezt a kifejezést az antikváriumból hazafelé hallottam egy pornófekete hölgy szájából, – csak hogy maradjunk az analógiánál – és az első gondolat amit Szegeden eszembe jutott, egy padon ülve, amikor jobb dolgom híján kólásüvegből csapvizet iszogatva élveztem az árnyékot, hogy ha Isten azért találta ki a szoknyát, hogy férfiakat kínozzon vele nyáron, akkor Szeged (akárcsak Krakkó) egy középkori kínzókamra, válogatott eszközökkel, és módszerekkel. Szóval lakik szemben egy pornószőke csaj, vagy legalábbis lakott még a közelmúltban, hacsak ez a népnyúzó meleg el nem űzte, és aki miatt leginkább zavar hogy nincs elhúzható függöny a konyhám ablakán.
Néha már szánnivalóan rosszul érint a tudat, hogy az arcmemóriám a csapnivalóság szintjét kezdi súrolni. Néha alulról. Kicsit magamba meredve sétálok a munkahelyem felé, amikor a szembejövő fickó “sziát” köszön. Az agyam regisztrál, első látásra ismeretlen figura. Kissé furcsállottam a dolgot, gondolom csak nem köszön az összes szembejövőnek, mert az igencsak azt a látszatot keltené, hogy az illető szellemileg sérült, és ilyet, minden alap nélkül nem szoktunk csak úgy feltételezni a szembejövőkről, hacsak nincs egyértelmű bizonyíték rá, például az hogy minden szembejövőnek köszön, akár ismeri őket, akár nem. Így aztán megállítottam az időt, és fejben gyorsan elkezdtem lapozni az arcokat a közelmúltból, miközben záporoztak a “honnan kéne ismernem?” kérdésre a lehetséges válaszok: a) új munkatárs, ha nem köszönök kellemetlenül érint, mert amúgysem szeretem a tapló ember látszatát kelteni, arról nem is beszélve, hogy akivel legalább napi nyolc órát töltesz, a hét öt napján, azzal legyél jófej, de minimum udvarias. Megtérül. b) valami szegről végről ismerős,talán valami buliból, ahol legalább az egyikünk alaposan be volt rúgva. c) kanizsai? Ebben talán következetes vagyok. Akivel nem beszélek otthon, azzal szerintem a Niagara vízesés mellett, vagy az Antarktisz közepén sem beszélgetnék, vagy legalábbis nehezen nyitnék, még akkor sem, ha ő lenne az egyedüli ismerős a környékről. d) összekever valakivel.
Különben is, szemtelenül sok alteregóval találkoztam. Olyan emberekkel, akik nagyon hasonlítanak, néhány ismerősömre, barátomra. Sőt néha egyszerre többre is. Mint valami közös többszörös. Pont annyi van az egyikből benne mint a másikból. Érdekes szembesülni vele. Emiatt néha hasonló reakciókat is várok, és mindig meglep amikor nem ugyanazt kapom, érthető okokból.
Hosszú perceknek tünt az a pár lépés, amit egymás felé tettünk. Időközben pörögtek a fotók, a lehetőségek, és semmi látható eredménye nem volt. Ez az ember számomra ismeretlen, jött néhány pillanat múlva a konklúzió. Dehát csak nem köszön mindenkinek az utcán, így picit még zavarban, de tisztelettudóan visszaköszöntem, és amikor megfelelő távolságba került, már magabiztosan kezet is nyújtottam neki. Ő pedig nem reagálta le rögtön, hanem mint akit hirtelen kirángatnak a saját maga építette valóságából, ijedten feleszmél: “öö, ja?! cső!”
Az eddigre már végtelen magabiztosságom egy pillanat alatt dőlt össze. Eléggé meglepetten haladtunk tovább mind a ketten, és sokáig egyikünk se érthette, hogy akkor most mi van, de aztán én rájöttem, és nagyon kellemetlenül éreztem magam. Nagyjából mint egy idióta. Úgyhogy remélem egyszer még hugyozás közben beleejtitek a mindannyian a WC-kagylóba a telefonos bluetooth headsetjeiteket.
