fáziskésés

“Im a fuckin idiot...”

Mindig beugrik az Off With Their Heads számomra örökérvényű dala, bármikor eszembe jut valami számomra kínos pillanat az életemben. És hát volt pár. Elég sok ezek közül a meggondolatlan kijelentések kategóriába sorolható, ami igazából sokkal jobban bosszant, mint bárkit akit (talán) megbántottam, - mert legtöbbször csak utólag eszmélek fel, hogy amit mondtam azt többféleképpen is lehet ;rteni,és emiatt ég a pofámon a bőr - de valahogy mégis egy belső tüske maradt bennem..De mit tudok csinálni, elfogadom.

Ettől még ugyanolyan idiótának érzem magam, bármikor eszembe jutnak ezek a dolgok. És szeretek az emberek szemébe nézni, de néha emiatt számomra kurvanehéz ezt megtenni...
 

Sokszor nem találom a helyemet. Nincs olyan rés ahova úgy érzem hogy tökéletesen passzolni tudnék, valahogy mindig mindenhonnan kilógtam. Vagy ki akartam lógni. Ezt sosem tudtam pontosan megmondani. Persze egyszerre szimpatikus ez, és ugyanannyira nem is. Szimpatikus mert milyen kurvajó kivülállónak lenni, és utálom is, mert nincs olyan dolog a világon, amit igazán szívből tudnék csinálni. Legalábbis egy egész életen át nem. Egyszerűen csak elmozdul másfelé az érdeklődésem, és onnantól fogva csak hatvan százalékban érdekel az amivel éppen foglalkoznom kéne. Jobb esetben.
Mint ahogy nem tudnék lelkesedni egy életen át ugyanazért a hobbiért. Nem azért csinálok most zine-t, mert képmutató akarok lenni, hanem tényleg élvezem. Most, ebben a percben. De nem tudom, hogy egy fél év múlva esetleg, ugyanezeket a gondolatokat lehet hogy csak leírnám magamnak, és nem nyomtatnám ki.Hogy most miért teszem? Van egy koncepcióm.
Az egyik Lufikikötőben olvastam a perzine lényegét, amiben a szerző tulajdonképpen magáról ír. Az ő kis dolgairól, mert élőszóban nagyon ritkán jutunk el oda hogy beszéljünk ilyenekről.Gyakorlatilag az ember magáról mesél. Ez most éppen egy ilyen szám. Talán ezen keresztül valaki jobban meg tud ismerni.Most ez elég érdekes, része is akarok lenni, de ha már mindenki perzinet írna, úgy érzem, számomra megszünne a varázsa. Hiába állsz ki a sorból, ha a sor is utánad megy, megint csak ugyanoda jutsz... Lehet mégegy lépéssel tovább lépni, ha akarsz...

Persze lehet ezt tenni szélesvigyorran, le lehorgasztott orral, de mivel röhögni még mindig jobban szeretek, mint keseregni, számomra ez a kézenfekvőbb.Aztán persze ha rossz kedvem van, eléggé lehúzó tud lenni az az érzés, hogy szinte az egész világ ellened van, és senki sem ért meg...

Van ez így.
 

Próbálok visszatekinteni magamra. A motivációmra, ami az iskola  vagyis pontosabban az irányválasztásomat jellemezte, vagy azokra a dolgokra amiket a középiskola ideje alatt próbáltam hinni, gondolni. És mindig meglep, hogy mennyit változtam. És a sok dolog közül éppen az egyik az a választott szakmám, amivel nem vagyok elégedett. Mert annak ellenére hogy érdekes volt, érdekelt a számítástechnika, a programozás, főleg a középiskolás éveim alatt, köszönhetően a programozás tanáromnak, akinek sikerült megfognia a diákokat, legalábbis azokat akiket érdekelt, és hétről hétre egyre rafináltabb feladatokal állt elő.És ez legalább annyira izgalmas volt számunkra mint egy jó játék.

Ezzel szemben a főiskolán az egésztől elment a kedvem, talán ezért nem haladok vele.Csalódtam az egészben.Fordul mindig egyet a gyomrom attól a világtól amibe fejest kéne ugranom Vagy talán már nem érdekel annyira, vagy azért mert úgy érzem, hogy valahogy többre vagyok hivatott annál mint amit most kínál a sors. Annyi más érdekes dolog van, amit szivesebben csinálnék, mint hogy öltönyös bérenceknek hálózatot tervezzek. Vagy talán a felnőtté válás elkerülhetlen felelőssége nyomja egyre jobban a vállaimat. Nem tudom. Mindenesetre valahogy úgy érzem, hogy az iskola befejezésével mintha kénytelen lennék az összes álmomat a következő életemre tartogatni. Már ha lesz egyáltalán olyan. Az ISKCON szerint igen, különben is halálosan megfenyegetik azokat akik ezt másképp gondolják.Pedig már fel kéne nőnöm, családot alapítani gyökeret vagy éppen gyereket és asszonyt verni, elvégre már csak hat évem van arra hogy harminc éves korom előtt kinőjem a punkot, és/vagy meghaljak egy kósza szívrohamban mondjuk bevásárlás közben.Szóval sietnem kell.

És ha a harminc körüli halál nem is jönne össze, esetleg egy tartós párkapcsolat se, - mert nem vagyok egy könnyű eset -,talán elhúzok Afrikába, segélyeket osztani. Mert azért van még a Földön jócskán olyan hely, ahol sokkal szarabb mint itt, és a moralizálás is csak a van kaja, nincs kaja kérdéskörre redukálódik. Nincsenek hosszú és rövidlejáratú hitelek,akciók, kamatok, kedvezmények, kampányigéretek meg minden ami megmérgez bennünket.És felesleges nincsenek dilemmák arról hogy mi helyes vagy helytelen.

Van egy ritka szembetegségem. Annyira ritka hogy az általános orvosi szakkönyvekben mindösszem említés szinten ismerik, és kb minden tizenötezer ember közül egy szenved benne. Na jó az arányt én találtam ki, de egy cirka 150-180 ezer városban tízről tudnak. Ahol én lakom, ott a 15000 lakosra jut három, ebből az egyik én vagyok. De így már nem olyan ritka.

Amióta az eszemet tudom, mindig probléma volt a szememmel, hol túl jól, hol túl rosszul láttam, így aztán hatévesen már az orromra húzták ezt a szart. Mármint a szemüveget. És nagyon utáltam, sokáig zavart, persze aztán mint ahogy a sánta ember is megszokja, hogy ha nem muszáj, nem fut, én is beletörődtem, hogy ennél csak rosszabb lehet. Lett is. Az hogy informatikai pályára kerültem. Az egyetlen pálya ahol a szemüveg nem hátrány, - a humorérzék se lenne az, mint azt a sok “humoros” informatikus poén bizonyítja -, aztán most legálisan bámulhatom a monitort, napi 8-10 órát. Nem baj,legalább szokja a szemem.

Szóval van ez a betegségem, ami fiatal férfiak betegsége, a szaruhártya eldeformálódása okozza. Az törtéuik hogy a szaruhártya nem mindenütt lesz ugyanolyan vastag, így másképp törik meg a fény, és vicces de tényleg az van hogy a szememsarkából nézve élesebben látok, mint a normálisan.És hogy milyen szinten látok rosszul? Például a bal szememre - ez az előre haladott stádiumú -, szó szerint az orromig.Igaz egy ideig lehet faszán korrigálni spéci szemüveggel, aztán már csakkontaktlencse, és ha tovább romlik, akkor műtét. Izgi nem?

Na most én a kontaktlencsés stádiumban vagyok. Soha eddig nem volt, és az igazat megvallva, bár régen egyszer megfordult a fejemben, de a szemüveg sokkal praktikusabb,  Manapság már akár stíluskellék is lehet, pláne ha jó vastag a kerete. Csakfélrefésült haj kell hozzá, meg egy kockás pulóver.

Mivel ez egy elég ritka betegség, Belgrádban vizsgáltak ki. Nem vagyok egy perfekt ami a szerb nyelvet illeti, tanulgatom, de azért még mindig inkább bölcsen hallgatok, és igyekszem a dolgokat egy “da”-val és egy “ne”-vel elintézni.

A doktornő egy temperamentumos – balkáni, milyen lenne? -,ötvenes éveit jócskán taposó nagyhangú asszony, minden szava egy alapos lebaszással ért fel. Még akkor is amikor azt kérdezte hogy hívnak.. Legalábbis a hanglejtés alapján erre asszociálhat az egyszeri ember. Persze aztán megszoktam. Nagyon kedves volt amúgy.Fél óra alatt megvizsgáltak, és a nővér a szemembe berakta életem első kontaktlencséjét. Nem kellett volna.

Kinn leültem a váróban. Képzeld el, hogy valaki rátenyerel az agyadra, miközben a két hüvelykujját lazán belenyomja a szemedbe, miközbn egy tompa fájdalom állandósul valahol az agyadban,de nem tudod megállapítani hogy pontosan hol.Tíz másodperc alatt annyi könny folyik ki a szemeden, mint az összes fájdalmas szakításkor, temetésen, apádtól kapott nevelő célzatú pofon elcsattanása után együttvéve. Valami csodálatos az emberi szervezet reakciókészsége. Az összes gonosz gondolat eszembe jutott, hogy most legszívesebben milyen válogatott halálnemeket választanék az orvosoknak.nővéreknek... Nincsenek szavak amelyek hitelesen visszaadják ezt az érzést.Nem tudtam mi a jobb ha mozgatom a szemem, vagy ha nem. Úgy ülhettem ott mint egy a könnyes szemű feszült fiatalember, aki nagyon meredt szemmel bámul a térdére. Biztos drogozik, vagy legalábbis
elvonóról hozhatták – gondolhatták, ami elég meglepő lett volna az szemészeti osztály várótermében. Szó mi szó, nem volt kedvem Móricka vicceket mesélni unaloműzés gyanánt.

Ez talán az egyik furcsaság volt, a másikra kicsit később eszméltem fel, miután felszáradtak a könnyek és kicsit hozzászoktam az érzéshez. Mivel megszoktam hogy rosszul látok, eléggé furcsa volt mindent tűélesen látni, élesebben mint addig bármikor, így elég gyorsan meg is fájdult a fejem, elfáradtam. Túl sok információt kapott az agyam egyszerre, amit képtelen volt feldolgozni.

Egy fél óra múlva újra behívtak, kiszedik a lencséket, gondoltam magamban. Faszt! Vizsgálgatták, nem volt jó, kiesett, új lencse,elejétől az egészet, bő négy órát elvettek az életemből.

Megnyugtattak hogy egész életemben hordanom kell, viszont, -és ekkor borzongtam bele igazán -, vezethetek autót. Amit próbáltam is pár napja, a felkelő nap fényénél. Kishíján az életünkbe került. Amikor a napsugár az egyébként felturbósított balszemembe sütött, úgy éreztem, az agyamig elér a nap melege.

De hát ez van, minden megy tovább a maga útján. Azóta megszoktam, és a kezdeti egy órás felrakási ceremóniát, két három hét alatt 5-10 percre sikerült letornázni, így már nem olyan rossz a helyzet.És igazodni is tudok hozzá. Azért még mindig őszinték a könnyeim, amikor reggelente felrakom a lencséket, de talán túl fogom élni.Csak műteni ne kelljen.
 

Általában a szar koncerteket is végig szoktam nézni. Talán  azért mert a többi szinpadon még rosszabb dolgokat élnék át,  és valahogy az amatőrség bájával felvértezett bénácska zenekaroknak is meg tudom bocsájtani az ezredszer hallott  AC/DC, Tankcsapda feldolgozásokat. Meg amúgyis, a sőr kesernyés  íze, a fesztiválhangulat rendre meg szokta dobni az  értékeléseimet. Így néztem végig egy egész álló héten  keresztül az engem kicsit sem érdeklő környékbeli numetalban  utazó zenekarok 80%-át, hallottam nyolcszor a Sepultura –  Roots-át, hol jobban hol kevésbé... Ebből akár versenyt is  rendezhetnének, ki tudja összeválogatni a legelcsépeltebb  dolgokat. A győztes mondjuk nyerhetne egy válogatás cd-t, olyan  dalokkal amelyekből táplálkozhatnak a következő 5 évben.

Én is zenekarozom. Az egész nagyon véletlenül jött,pontosabban hangzott el a számból hogy mi lenne ha csinálnánk egy punkzenekart, lévén az egyik srácnak van gitárja, nekem van egy  szomszédom, aki basszusgitározott, így én lehetnék basszer, a hamardik srác pedig lehetne a dobos.Kb két hónap múlva megvoltak a hangszerek, életemben akkor láttam először basszusgitárt közelebbről ,amikor kicsengettemérte a 75 eurót. Egy gyönyörú kék Jolana Galaxis, hát álmaim  netovábbja, a basszgitárok Rolls&Royce-a vagy Bently-je.Fogalmam sem volt róla hogy kell rajta játszani. Aztán persze a szomszéd jött, megmutogatott ezt azt, és ennyi.Szedegettem a tabokat, tanulgattam,igyekeztem boldogulni. Aztán persze első koncert, égtünk mint a rongy, mai szemmel visszagondolva meg  pláne. Sőt az emlékek felidézésében segít az a videófelvétel is amit a zenésztársaim szülei vettek fel. Nincs az a pénz amiért megmutatnám bárkinek.
Azóta persze van egy jobb basszusgitárom, sőt legújabban egy gitérom is, meg egy közel egy éves zenekarom, ami életképesebb mint az eddigi összes. Megvan benne az a plusz, ami miatt érdemes csinálni, foglalkozni vele. És ami az eddigiekből hiányzott.
Megaztán szeretek gitározni, beleadni az összes frusztrációmat,fájdalmamat, dühömet, feszültségemet egy riffbe, vagy akár azt is ha jó kicsattanóan kedvem van. Így aztán próbák alatt szinte harapni lehet a levegőt a felszabaduló feszültség miatt, adrenalin a maximumon, hidegen hagy hogy vékony szeletekre szeli az újjam az E húr, nem érdekel. Ez az ami fontos akkor és ott. A fájdalom ráér... Bár ez valahol mindig megvolt. Sose játszottam lassan. És mindig igyekeztem sajátságosan gitározni.
Igaz az is hogy nem kell ehhez feltétlenül gyorsan játszani, csak szenvedéllyel. Mert az a lényege.Ha a szív benne van,  minden benne van. A hideg rutin, kiszámított pillanatok megölik az egészet.
Olyan ez az egész néha mint a költészet. Néha egy jó sortól legyen akár csak három pontosan eltalált kifejező szó,vagy akár egy jó riff, ami csak két hang, de majd megszakad a szíved Pont azért mert ott talál el ahol legjobban megérzed, ahol lyukas a lelked.Azokat a sorokat mondják el úgy megfogalmazva, amik éppen foglalkoztatnak, amiket át tudsz érezni, amitől a tied is lesz az egész.
Talán ez a része a művészet.Nem akarok ilyen tarisznyás, meg nem értett müvészkedésbe folyni, de ez van. Ez az amire próbálok törekedni.
Ráadásul feszültséglevezetésnek sem utolsó zenekart csinálni, próbák után rendszerint azt érzem, hogy összecsuklom. Mintha elpárolgott volna az összes erőm, de valahogy ez egy jóleső fáradtság. Olyan mint amikor lefutod életed legnagyobb távját,beleadva mindent és igaz hogy a végén eltaknyolsz a padlón a kimerültségtől, de vigyorral az arcodon taknyolsz el,mert a tudat ott van, hogy megcsináltad.A szar koncertekre nézve,majdnem biztos hogy csak ezek hiányoznak, az ötlet és a szív. Enélkül pedig soha nem lesz több a zene, csak zaj, és nem pedig zaj válik zenéve.
 

Két hobbim van, az egyik a zajos gitár, a másik meg a Transformers, ami azért mint racionális ötlet eléggé meredeknek tud tünni. Idegen fém bolygó,rajta fém robotok, amik képesek járművekké alakulni.Valóban elég meredek elképzelés.

Pár hete egy érdekes beszélgetésben volt részem.Felvetődött a legújabb Terminátor film kapcsán, hogy annak hogy a gépek egyszer ellenünk fordulnak, a valószínűsége erősen közelít a nullához. És ehhez képest az idegen alakváltó robotok - mert ugye van élőszereplős filmváltozat -, még elvetéltebb ötlet. De ha picit tovább boncolgatom a témát, annyira talán nem is.

Léteznek olyan törekvések, amelyek arra irányulnak, hogy az emberi teljesítőképesség és öregedés határait tolják ki közel a végtelenségig, biotechnikai módszerekkel, vagy implantátumokkal.Már a hatvanas években elindultak olyan kutatások, névszerint egy Raymond Kurzweil nevű tudós vezényletével, amelyek optikai felismerést fejlesztik. Ennek az egyik hozadéka a szkenner, de a végcél természetesen a mesterséges szem.Szóval az első lépés bizonyos szempontból a kiborg lenne.Az említett tudósember ennek az egész kiborg, transzhumán gondolkodásmódnak egyik zászlóvivője.Nem baj, azért szeretünk Raymond!

Olvastam valahol, hogy futurológusok szerint közel ötven év múlva az emberi agy tartalma letölthetővé válik memóriachipekbe. Csak idő kérdése mikor érik el az örök életet, ha ezt még annak nevezhetjük.Az poszthumán gondolkodók szerint amúgyis megkérdőjeleziődik az emberi test fontossága, az információs technológia fejlődésével.Tehát megfelelően felépített robottestekben élhetne elvileg bárki örökké.Innen már az egyébként mesterséges anyagokból felépített géptesten transzformációkat végezni, valamilyen helyzeti előnyök elérése érdekében már gondolom nem számít túl nagy lépésnek,mármint a fejlődés szempontjából, pláne most amikor képesek vagyunk apró robotokat küldeni be a véráramba.És akkor már ott is vagyunk ahol a Transformers kezdődik, csak őket éppen a transzhumán cimkével látták Kurzweil és a hozzá hasonló gondolkodók.

Szögezzük le, egyelőre képtelenség mesterséges intelligenciát elkészíteni. Legalábbis abban az értelemben vett mesterséges intelligenciát, amit a sci fikben látni.Létezik egy erre vonatkozó teszt, a Turing teszt, ami annyit tesz, hogy egy ember tesz fel kérdéseket, és egyszer egy másik ember válaszol, egyszer pedig a mesterséges intelligencia.Ha a kérdező az adott válaszok alapján nem tudja egyértelműen megmondani, hogy mikor válaszolt az ember, és mikor a gép, a Turing teszt sikeres. Eddig ilyen még nem történt.De amilyen ütemben fejlődik az agykutatás...

És most nem azért, de itt, ebben a helyzetben megtagadni Isten létezését, azt hiszem badarság, hiszen az ember önmaga tulajdonképpen Istenné lépett elő. Talán éppen az első klónozott birka születésénél.

Lehet hogy még imádkozni fogunk, hogy ússzuk meg "csak" az 1984-el.

http://en.wikipedia.org/wiki/Posthuman
http://en.wikipedia.org/wiki/Transhumanist