Van egy ritka szembetegségem. Annyira ritka hogy az általános orvosi szakkönyvekben mindösszem említés szinten ismerik, és kb minden tizenötezer ember közül egy szenved benne. Na jó az arányt én találtam ki, de egy cirka 150-180 ezer városban tízről tudnak. Ahol én lakom, ott a 15000 lakosra jut három, ebből az egyik én vagyok. De így már nem olyan ritka.
Amióta az eszemet tudom, mindig probléma volt a szememmel, hol túl jól, hol túl rosszul láttam, így aztán hatévesen már az orromra húzták ezt a szart. Mármint a szemüveget. És nagyon utáltam, sokáig zavart, persze aztán mint ahogy a sánta ember is megszokja, hogy ha nem muszáj, nem fut, én is beletörődtem, hogy ennél csak rosszabb lehet. Lett is. Az hogy informatikai pályára kerültem. Az egyetlen pálya ahol a szemüveg nem hátrány, - a humorérzék se lenne az, mint azt a sok “humoros” informatikus poén bizonyítja -, aztán most legálisan bámulhatom a monitort, napi 8-10 órát. Nem baj,legalább szokja a szemem.
Szóval van ez a betegségem, ami fiatal férfiak betegsége, a szaruhártya eldeformálódása okozza. Az törtéuik hogy a szaruhártya nem mindenütt lesz ugyanolyan vastag, így másképp törik meg a fény, és vicces de tényleg az van hogy a szememsarkából nézve élesebben látok, mint a normálisan.És hogy milyen szinten látok rosszul? Például a bal szememre - ez az előre haladott stádiumú -, szó szerint az orromig.Igaz egy ideig lehet faszán korrigálni spéci szemüveggel, aztán már csakkontaktlencse, és ha tovább romlik, akkor műtét. Izgi nem?
Na most én a kontaktlencsés stádiumban vagyok. Soha eddig nem volt, és az igazat megvallva, bár régen egyszer megfordult a fejemben, de a szemüveg sokkal praktikusabb, Manapság már akár stíluskellék is lehet, pláne ha jó vastag a kerete. Csakfélrefésült haj kell hozzá, meg egy kockás pulóver.
Mivel ez egy elég ritka betegség, Belgrádban vizsgáltak ki. Nem vagyok egy perfekt ami a szerb nyelvet illeti, tanulgatom, de azért még mindig inkább bölcsen hallgatok, és igyekszem a dolgokat egy “da”-val és egy “ne”-vel elintézni.
A doktornő egy temperamentumos – balkáni, milyen lenne? -,ötvenes éveit jócskán taposó nagyhangú asszony, minden szava egy alapos lebaszással ért fel. Még akkor is amikor azt kérdezte hogy hívnak.. Legalábbis a hanglejtés alapján erre asszociálhat az egyszeri ember. Persze aztán megszoktam. Nagyon kedves volt amúgy.Fél óra alatt megvizsgáltak, és a nővér a szemembe berakta életem első kontaktlencséjét. Nem kellett volna.
Kinn leültem a váróban. Képzeld el, hogy valaki rátenyerel az agyadra, miközben a két hüvelykujját lazán belenyomja a szemedbe, miközbn egy tompa fájdalom állandósul valahol az agyadban,de nem tudod megállapítani hogy pontosan hol.Tíz másodperc alatt annyi könny folyik ki a szemeden, mint az összes fájdalmas szakításkor, temetésen, apádtól kapott nevelő célzatú pofon elcsattanása után együttvéve. Valami csodálatos az emberi szervezet reakciókészsége. Az összes gonosz gondolat eszembe jutott, hogy most legszívesebben milyen válogatott halálnemeket választanék az orvosoknak.nővéreknek... Nincsenek szavak amelyek hitelesen visszaadják ezt az érzést.Nem tudtam mi a jobb ha mozgatom a szemem, vagy ha nem. Úgy ülhettem ott mint egy a könnyes szemű feszült fiatalember, aki nagyon meredt szemmel bámul a térdére. Biztos drogozik, vagy legalábbis
elvonóról hozhatták – gondolhatták, ami elég meglepő lett volna az szemészeti osztály várótermében. Szó mi szó, nem volt kedvem Móricka vicceket mesélni unaloműzés gyanánt.
Ez talán az egyik furcsaság volt, a másikra kicsit később eszméltem fel, miután felszáradtak a könnyek és kicsit hozzászoktam az érzéshez. Mivel megszoktam hogy rosszul látok, eléggé furcsa volt mindent tűélesen látni, élesebben mint addig bármikor, így elég gyorsan meg is fájdult a fejem, elfáradtam. Túl sok információt kapott az agyam egyszerre, amit képtelen volt feldolgozni.
Egy fél óra múlva újra behívtak, kiszedik a lencséket, gondoltam magamban. Faszt! Vizsgálgatták, nem volt jó, kiesett, új lencse,elejétől az egészet, bő négy órát elvettek az életemből.
Megnyugtattak hogy egész életemben hordanom kell, viszont, -és ekkor borzongtam bele igazán -, vezethetek autót. Amit próbáltam is pár napja, a felkelő nap fényénél. Kishíján az életünkbe került. Amikor a napsugár az egyébként felturbósított balszemembe sütött, úgy éreztem, az agyamig elér a nap melege.
De hát ez van, minden megy tovább a maga útján. Azóta megszoktam, és a kezdeti egy órás felrakási ceremóniát, két három hét alatt 5-10 percre sikerült letornázni, így már nem olyan rossz a helyzet.És igazodni is tudok hozzá. Azért még mindig őszinték a könnyeim, amikor reggelente felrakom a lencséket, de talán túl fogom élni.Csak műteni ne kelljen.
