Gyerekkorom óta félek a kutyáktól. Biztos valami hülye fóbia, ami mindenkinek van, valamilyen ismeretlen okból, nekem épp ezek. És ebben csak az a paradox, hogy igazából szeretem is őket.
Kétféle kutya van, a jófej, barátságos játékos, ezekkel igazából nincs is bajom, néha jobb kedvemben vagyok, még az ilyen jófejebb(nek látszó) kutyákra rá is szoktam köszönni.Megnyugtatja őket. Engem pedig jobb kedvre derít. Tudom fura szokás.
Aztán van az a fajta, akit már vert a gazdája, szarakodott vele, na ezek viszont kibaszottak. De nagyon. Volt az utcánk sarkán egy öreg korcs, akit mindig nagy ívben kikerültem, ha kinn feküdt a ház előtt. Az egyik szemére már vak volt szegény, meg öreg is, mondjuk nem ejtettem könnyeket, amikor átnyergelt az örök vadászmezőkre. Az volt a szokása, hogy épp kedvétől függően tetette hogy aludt, aztán amikor közel értél hozzá, hirtelen felugrott, és elkezdett támadni. Kis vakarcs volt az igaz, valószínű most belerúgnék. Animal Liberation ide, vagy oda.
A civilszolgálat alatt összebarátkoztam egy ilyen rühes korccsal. De tényleg. A kis hülye, mint egy gyerek, olyan volt. Lufinak hívják.Nem a testalkata miatt kapta a nevét.Sőt igazából nem tudom hogy honnan, mert ez sohasem derült ki. Engem sose bántott, mondjuk azért az igaz hogy eltartott egy ideig ameddig elkezdte harapdálni a kezem. Ez már a bizalom jele. Neki köszönhetem hogy kicsit sikerült elnyomnom a fóbiámat.
Ja hogy miért rühes korcs, ha már ennyire jó viszony alakult ki? Egyszerű, a biciklivel rendelkező embereket, akiket nem ismert, rendre megtámadta. És ez már a rühes korcs kategória.
Az este az más. Akkor minden morgást jó messzire elkerülök. Nem szeretem ha séta közben, - elmélyedve a dolgaimban - , háborgatnak. Pláne nem egy kóborkutya, aki legalább annyira nem szereti ha este séta közben háborgatják. Így – igaz közös megegyezés hiányában de -, ha négylábú ebet látok, kikerülöm.Így neki is, nekem is jobb.
