Bizsergést és zsibbadást érzek a fülem mögött. Persze ez nem az a nosztalgikus fajta, amit édesapám tenyere és a fülem találkozása előzött meg, és nyílván mai szemmel látom már benne a nevelő szándékot, de akkor még rettentőmód igazságtalannak, és alaptalannak éreztem. Főleg akkor amikor összekentük sárral a szomszéd frissen meszelt házfalát. Mindenfelé sáros, láthatóan gyerekektől származó tenyérlenyomatok a világoskékre meszelt falakon. Talán mondhatnám azt is hogy mi is csak a halandóságunk elleni harcot akartuk felvenni, pusztakézzel. Szó szerint. Utólag már azért értem a nevelő célzatú pofonokat. Mondhatni hogy olyan, még az ősközösségből eredő normák tiszteleletére oktattak ilyenformán, ami elengedhetetlen a társadalom együttéléséhez. Mint amilyen az hogy ne kenjük össze a szomszéd házát sárral. Viccből sem. Mondhatni a tenyér egy olyan építőjellegű kritika, ami segít eldönteni, hogy a hirtelen tettek mezején éppen akkor, mélyebb tapasztalatok híján, a helyes vagy a helytelen halmazt választottuk-e. Ami pedig többszáz éve sikerrel működik, azon fölösleges változtatni. A kereket se reformáljuk meg minden egyes alkalommal, amikor valaki bevesz egy újabb “erkölcsi forradalom” tablettát, akármilyen eszme zászlaja alatt.
Aztán a bizsergés és a zsibbadás alábbhagyott. Nem úgy mint most. Már hetek óta, mintha viszketne a fülem. Belülről, amit a kisujjammal sem érek el, ami pedig – és ez az evolúció zsenialitásának az ismérve – pont úgy van megtervezve, hogy csak addig érhessek el vele a fülemben kotorászva, hogy még biztosan ne tehessek kárt a dobhártyámon. Persze a teremtés nem gondolt arra, hogy valaki majd kitalálja a ceruzát, megteremtve a lehetőséget ezzel egy rakás potenciális süket számára is.
Talán az agyamban van egy portál egy másik párhuzamos dimenzióba, talán épp egy másik fülhöz kapcsolódik, és ott viszket igazán amit én érzek itt. Csak imádkozhatok hogy megvakarja azt a fület a gazdája. Nekem tenne jót vele.
Persze az is lehet hogy egy sziklaszírthez kapcsolódik, amin zergék ugrálnak. De akkor hallanom kéne őket, a patáikat ahogy koppannak a kövön. Márpedig nem hallok semmit. Legalábbis semmi olyat, amit nem eviláginak tulajdonítok. Ami persze nem jelenti azt, hogy nincs. Szkeptikus voltam, és még mindig vagyok is, egyszerűen csak most szerepel egy negatív előjel is a jelző mellett. Amiről nem tudom bebizonyítani hogy nem létezik, arról nem állítom hogy nem létezik. Ez majdnem ugyanaz mint ennek a fordítottja, és mégis más. Ugyanaz a halmaz, csak abba a bizonyos metszetbe sokkal kevesebb dolog fér bele.
Szóval lehet hogy egy dimenziókapu van a fülemben, de ha egy fülspecialista határozottan cáfolná ezt – ami figyelembe véve a józan itélőképességet, elég valószínű– , én feltétel nélkül hinnék is neki, elvégre mégiscsak az ő szakterülete ez, nem az enyém. Ő rendelkezik magyarázatokkal, tudományos alapokon nyugvó törvényekkel, amelyek határozottan kimondják hogy az ember fülében lévő portálok előfordulási valószínűsége a nullához közelít. De akkor mitől bizsereg a fülem?
Bizsereghetne néha, okkal, mondjuk jelezhetne veszélyt, például amikor épp el akarják vágni a zárat a bringámon, hogy még időben meg tudjam ragadni a első vascsövet és vagyem a saját kezembe az igazságszolgáltatást. Persze ez is csak a filmekben van. A valóságban legfeljebb a káromkodás jutna osztályrészemül, meg a bicikli hült helye.
Vagy bizsereghetne olyankor amikor elakadok valamilyen feladaton, ami teljesen más mint a valamikori iskolai feladatok. Amikor az egyik tanárom a konzultáció során az egyik diákját azzal indította útnak hogy “ezt kérdést le kell levelezni a gyártóval”, akkor éreztem hogy olyan szakmát választottam amire nem léteznek papírformák. Vannak olyan kérdések, amikre nem léteznek előre kidolgozott válaszok, megoldások, amiket bevágva elevickélhetnék az elkövetkezendő negyven évben. Két hét szerencsétlenkedés után már, nem csak egy kis bizsergésnek, egy komplett fejben futó súgógépnek is örülnék, – legalábbis ameddig nem érdemlem ki a kényszerzubbonyt a gumiszobában –, csak jussak már előre. A stagnálás, vagy az apró sikerek hiánya motiválatlanná tesz. A motiválatlanság meg lustává. Önmagát gerjesztő folyamat. Mint a húszéves Yugo-nk telente. Ha megy akkor semmi gond nincs vele, de ha megáll a motor, nagyon nehéz újra életet lehelni belé.
Komolyan kezd zavarni ez a dolog. Néha bizsereg, aztán alábbhagy, aztán megint, akkor megvakarom, próbálok nem erre, hanem a billentyűk helyes sorrendben történő lenyomására figyelni. Ami legtöbbször a törlésgomb ismételt nyomkodásával ér véget. Mert a bizsergés néha elvonja a figyelmemet. Néha a saját gondolatmenetem vonja el saját magáról a figyelmemet. Egyszer megesett, kissé, vagyis hát inkább jócskán spiccesen, hogy annyira belemerültem valaminek az magyarázásába, és annyi információt akartam gyorsan, de szenvedélyesen átadni a lehető legrövidebb idő alatt, amit az agyam már egymás után betárazott, mint valami második világháborús gyorstüzelő, hogy azt kívántam, bárcsak lenne mégegy szájam, amivel működne párhuzamosan több csatornán, több különböző témakörben is a kommunikáció. Akkor még nem tudtam, hogy hasonló a metódussal teszik tönkre, vagy legalábbis elérhetetlenné egyes bankok, kormányzati szervek weboldalait. A metódust túlterheléses támadásnak hívják, csak ők velem ellentétben számbelileg többen és célirányosan játszanak. A beszélgetőtársam szerencséjére.
Néhány szórakozott pillanatomban elneveztem a körülöttem lévő élő, vagy élettelen dolgokat,a kávéfőzőtől a hajvágó készülékemen át, a sarokban a hálóját birkatürelemmel szövő pókig. Ez utóbbit például Lajosnak. Persze a nemét nem tudom, mert általánosban biológia feleléskor mindig inkább biztosra mentem és magoltam, mint hogy hülyeséget mondjak, aminek akár még egy gúnyos megjegyzésekkel megtűzdelt visszakézből pofon is lehetett volna a jutalma az egyes mellé. Amiben persze az a legrosszabb hogy egyszerre érezheted magad megverve, és megalázva. Szóval egy ilyen szórakozott pillanatomban, már nem tudom milyen indíttatásból elneveztem a bizsergő fülemet Gyulának. Végülis a szerveim is részét képezik az énnek, ezzel így vagyok teljes. Szóval igencsak zavart volna, ha, igaz akkor még leginkább anonim státuszban lévő, Gyulát,- és ezáltal engem is -, fültövön csapott volna egy tenyér, amit mondjuk Istvánnak, vagy Gizellának nevezhetett volna el a gazdája, ha fölérte volna ésszel hogy nevet ad a tenyereinek. Mert amit nevén nevezünk, afölött már valamiféle hatalmunk is van. Pont úgy mint amikor a kutyánkat a nevén szólítva utasítjuk rendre. Talán akkor könnyebb lett volna parancsolnia a tenyereinek, és nem üti meg a többi fület, ami lássuk be elég egyenlőtlen küzdelem volt a tenyerek ellen, elvégre mégiscsak fülekről van szó. Ez amolyan oroszlán – gazella dolog. A gazella sosem harapja meg az oroszlánt, nem teperi le a földre, és nem mereszti a fogát az oroszlán oldalába. Persze az is igaz, hogy soha nem is az oroszlánok futnak el a gazella elől emiatt. Tehát mindig az oroszlán privilégiuma dönteni a vacsoráról. Szemben velem, aki kénytelen beismerni, hogy nincs döntése afölött, hogy a fülének éppen van-e kedve viszketni, vagy nincs.
