Valószínű hogy néha lenne olyan kedvem, hogy beülnék egy szobába egy üveg vörösborral, egy akusztikus gitárral meg egy diktafonnal,és magamra zárnám az ajtót.És először telitorokból üvöltenék, aztán ahogy gyarapodik a részegségtől és a felfokozott lelki állapottól kilocsolgatott vörösborfoltok száma a lepedőn, úgy születnének meg nagyjából ilyesmi dalok mint amilyen a Wooden Ambulance-é. Csak az enyéim sokkal bénábbak lennének és emiatt pironkodva és szemlesütve merném csak megmutogatni őket a legközelebbi barátaimnak.(arról nem is beszélve hogy feltegyem őket a netre)
Mert nekem ez kimondottan hálószobazene.Nem az amit az ember csak úgy hanyagul odavet, köpködve,vagy előre kiterveltem, minden pillanatát kiszámoltan, hanem az amit tényleg a lényének a legbelsejéből fakad ki.Kicsit hamiskás, de amatőr,belehallatszik a mobiltelefon de ezt szeretem az ilyesmiben.Ez adja meg a varázsát számomra.
Talán azért mert az elcsípett szavakból tudok mindig tudok asszociálni valamire, ami néha sokkal személyesebb, mint amiről a dal szólhat. És az fantasztikus, ha a dal képzi a keretet, és én kitölthetem a fantáziámmal, a gondolataimmal a formát. Én adhatok neki témát, a saját szürke hétköznapjaim elbaszott fejezeteiből.
Tegnap este éjfél körül a New Love nagyon hangulatomban talált meg.Csak nem volt kéznél vörösbor.
