Sokszor nem találom a helyemet. Nincs olyan rés ahova úgy érzem hogy tökéletesen passzolni tudnék, valahogy mindig mindenhonnan kilógtam. Vagy ki akartam lógni. Ezt sosem tudtam pontosan megmondani. Persze egyszerre szimpatikus ez, és ugyanannyira nem is. Szimpatikus mert milyen kurvajó kivülállónak lenni, és utálom is, mert nincs olyan dolog a világon, amit igazán szívből tudnék csinálni. Legalábbis egy egész életen át nem. Egyszerűen csak elmozdul másfelé az érdeklődésem, és onnantól fogva csak hatvan százalékban érdekel az amivel éppen foglalkoznom kéne. Jobb esetben.
Mint ahogy nem tudnék lelkesedni egy életen át ugyanazért a hobbiért. Nem azért csinálok most zine-t, mert képmutató akarok lenni, hanem tényleg élvezem. Most, ebben a percben. De nem tudom, hogy egy fél év múlva esetleg, ugyanezeket a gondolatokat lehet hogy csak leírnám magamnak, és nem nyomtatnám ki.Hogy most miért teszem? Van egy koncepcióm.
Az egyik Lufikikötőben olvastam a perzine lényegét, amiben a szerző tulajdonképpen magáról ír. Az ő kis dolgairól, mert élőszóban nagyon ritkán jutunk el oda hogy beszéljünk ilyenekről.Gyakorlatilag az ember magáról mesél. Ez most éppen egy ilyen szám. Talán ezen keresztül valaki jobban meg tud ismerni.Most ez elég érdekes, része is akarok lenni, de ha már mindenki perzinet írna, úgy érzem, számomra megszünne a varázsa. Hiába állsz ki a sorból, ha a sor is utánad megy, megint csak ugyanoda jutsz... Lehet mégegy lépéssel tovább lépni, ha akarsz...

Persze lehet ezt tenni szélesvigyorran, le lehorgasztott orral, de mivel röhögni még mindig jobban szeretek, mint keseregni, számomra ez a kézenfekvőbb.Aztán persze ha rossz kedvem van, eléggé lehúzó tud lenni az az érzés, hogy szinte az egész világ ellened van, és senki sem ért meg...

Van ez így.