Nem szeretem ha valami nem mozdul.Stagnál.Tegnap este néztem a Stalker-t, és néha az az érezésem támadt hogy valójában egy állóképet nézek, annyira lassan halad előre.Mint azok a fogaskerekek, amiken csak akkor veszed észre hogy mozdulnak, ha sokáig nézed őket,koncentrálva arra hogy észrevedd hogy valóban mozog-e vagy tényleg csak áll, mint ahogy azt elsőre is gondoltad.
Képtelen vagyok arra hogy ennyi ideig koncentráljak valamire. Bármire.Ezért nem építek maketteket sem.Nincsenek kötélből az idegeim, és valószínű a harmadik félresikerült próbálkozás után összetörném az üveget, kalózhajóstul, árbócostól, ábrándostól, mindenestől.
Eltűnődni szeretek. Megállni egy pillanatra, lélegzetvételhez jutni, megfigyelni valamit egy rövid ideig.De sokkal jobban szeretem ha zajlanak az események.És ez elég komoly érv az ellen hogy ne csináljak semmit.Legalábbis semmi olyat ami szokatlan.És mégis elég szar érzés leállni a pörgésből, visszaváltani kettesbe, mert akkor úgy tűnik megint mintha minden állna.
Néha csak annyit akarok hogy áramoljon az információ körülöttem,- és tőlem függetlenül -,lényegtelen hogy tartalmas vagy haszontalan.Hogy érjenek hatások, aztán majd én kiszűröm hogy számomra mi az ami hasznos.
A Stalkerben volt egy jó rész, ami azt ecseteli hogy ami fiatal, az gyenge és rugalmas. És annak van esélye győzni. Gondolom a megcsontosodott,ereje teljében lévő felett.Talán mert képes alkalmazkodni.
Ahogy telik velem az idő, egyre kevésbé tudom hogy melyik “kaszthoz” soroljam magam.Talán csak akkor derülne ki, ha felrúgnék mindent magam körül, megtalálnám a szemetes-zsák fenekét, és egy erőteljes rándítással kifordítanám a picsába a tartalmát.Mint egyfajta tudatos szelekció. Az ember megtartja ami tényleg fontos, és lerázza magárólmindazt amihez görcsösen ragaszkodik.Talán ez a megújulás, a mozgásban levés kulcsa.
