fáziskésés

Nem tudok mit írni a turnéról. Próbáltam már ezerféleképp megközelíteni, felvenni valahol a fonalat, ami nyomán el tudok indulni de nem megy. Nem azért mert rossz lett volna,mert nagyon vártam már, egyszerűen csak annyi minden történt az elmúlt lassan másfél hétben, mintha már hetekkel ezelőtt lezajlott volna.Pedig múlt hétfőn még azon röhögtünk hogy a cseh banda dobosa Cypress Hill-t reppel a medúzáknak Izolában az tengerparton.

Kezdődött az egész azzal, hogy szakadó esőben szeltük át szinte egész Magyarországot, abban a hiszemben, hogy olyan nincs hogy Győrben is szakadjon az eső.De volt.

Az esetek nagy százalékában már az úton el tudom dönteni, hogy milyen lesz az esti buli.Ha a sors minden eszközével ellenünk szegül, akkor általában a buli jól fog elsülni.Nem tudom miért van ez, de az évek során ha másmilyen koncertes tapasztalatra nem is, de erre az egyre rájöttem.Mindenesetre megnyugtató.Persze mint mindenben, ebben is akadtak kivételek, szerencsére a győri buli inkább csak megerősített ebben a tézisben.

Utálom, ha átvizsgálnak bennünket a határon. Utálom, ha megkérdezik milyen zenét játszunk.Olyan kiszolgáltatva érzem magam.Miért nincs ezeknek épp jobb dolguk?Arra legalább fény derült hogy a vámos ismeri a Motörhead-et.

Jó érzés arra rájönni hogy a csordaszellem és az empátia mennyire megvan bandán belül, hárman ázkódunk legalább 5 percig türelmesen amíg a negyedik a kocsiban keresi az esernyőjét.A benzinkút ahol vár bennünket a forró kávé - 320 ft ellenében -, cirka harminc méterre van, de lehet hogy kevesebb. Kapucniban sétálgatni nem valami bizalomgerjesztő dolog mások szemében, de nem ázol el.

Győr valami kibaszott.És ezt a szó legeslegpozitívabb értelmében akarom most érteni.Nem szeretnék olyan benyomást kelteni, hogy hú, ez a mi érdemünk vagy valami.A mi közünk ehhez aránylag kevés, csak asszisztáltunk egy másodpercre kiszámított bombarobbanáshoz.Volt már pár jól sikerült koncertünk, nem mondhatom hogy nem, de talán ez volt a legjobb, - ominózus hétfő esti, orrvérzős buli mellett -.És végső soron panaszra nincs okom, eddig azért többségében mindig csak fasza zenekarokkal játszottunk,most sem volt ez másként: a Mind Your Step nekem valamiért egy sxe youthcrew bandaként élt a fejemben. Talán az Out of Steppel való összecsengő névválasztás miatt.Nem az. Ellenben olyan lendülettel nyomták le a torkomon a fastcore dalokat, hogy csak néztem.Szeretem ha egy zenekar tudja hogy mi az amit akar, és tudja hogy hogyan is érje el az.A zsebemben a kazetta tokja a koncertünk alatt a kicsirakásnál szarrátört.

Tudok annyit inni, hogy csak a zenekar által teremtett hangulatra figyeljek, magára a zenekarra már ne. A Watchmybag zenéje nem az én világom, de az ahogy játszottak,abszolút meggyőző volt számomra.

Rendszeresen nem emlékszem a jól elsülő koncertjeinkre.Pár kép marad meg, és annyi.Vagány lenne azt mondtani, hogy ez a részegségünknek tudható be, de nem így van. Nem tudom mitől van, talán az ösztönök, az átszellemültség vagy csak a fáradtság. Szerintem sosem fogom megtalálni ennek az okát.

De azt nem tudom melyik a cikibb, Eddát énekelni két szám között, miközben a dobos a dobot igazgatja, vagy minderre egyáltalán nem emlékezni.

Ami az egyik legkellemesebb tapasztalat volt, hogy pár barátunk vette a fáradtságot, és elvonatozott/buszozott Győrbe.Nekem ez személy szerint ez a gesztus nagyon jól esett.

Bárhova mentünk, és erre a négy napra főleg igaz hogy, mindenhol kedvesen fogadtak bennünket.És ez főleg annak függvényében érthető szokatlannak, hogy egy nappal később a Gods And Queens tagjaival beszélgetve, teljesen meg voltam lepődve azon, hogy ott nem alap a szállás meg a kaja, holott egy Ian MacKaye interjúban olvastam pár éve, hogy egyszer összeszervezte a Teen Idles-t, meg a DOA-t, valami közös koncertre, másnap meg az anyja sütött az egész brancsnak palancsintát.

Persze ez az egész is teljesen bizalmi alapon működhet csak, hogy valaki megossza négy vadidegen emberrel a lakását, és azt is megértem ha valaki ódzkodik ettől.

A csehek jó fejek voltak, és meglepően profin felszerelt zenészek. Vagy csak mi voltunk a csórók, de rendesek voltak velünk. Mondjuk kellett hozzá egy nap, pár sör, meg pálinka,ahhoz hogy oldódjon a hangulat a két tábor között.

Így még anarchistáknak nem örültem mint akkor, amikor Ausztria déli és Szlovénia északi részének átszelése után, Pivkában a helyhez érve, “kifogtunk egy crusty-t”.

A táj mellesleg meseszép, vannak helyek, ahova, ha agyonlőnének se költöznék. Szlovénia egyáltalán nem ez a kategória.Érződik a magasabb életszínvonal, Ljubljanában épp tüntetés, meg lomtalanítás volt,azért a kapitalizmus hátán, a szemétből azért szépen össze lehet gyűjtögetni egy foglaltházat, és el lehet éldegélni akár még a “kapitalizmus ellen” is.Főleg hogy nálunk van aki ennél sokkal rosszabb körülmények között él éppen a kapitalizmus miatt.

A pivka-i ifjúsági központ egy használaton kívüli irodaépület lehetett valaha, a koncertterem nincs akkora mint a szobám, éppen kellemesen betáncolható.

Érdekes volt amit az amerikaiak meséltek arról, hogy a tengerentúlon már nincsenek foglaltházak, a klubok sem foglalkoznak a punkkal, ezért a nappalis meg pincés koncertek megszokottak, a szállás, étel nem számít alapnak. Főleg emiatt van az hogy amerikai zenekarok járnak át koncertezni Európába, míg ez fordítva nem igaz.Cserébe Európa iszonyú drága hangszerek árát tekintve,

Mondjuk azt nem értem, hogy ha ennyire bejön nekik az “európai fogadtatás”, akkor miért nem követik a példánkat, de ez csak amolyan utólagos morgás a részemről.

Különben pedig jól játszottak, vagy csak a konstans zaj miatt nem tünt föl, ha Jamie mellényúl.Már azt hiszem értem, mit értenek a wall of sound kifejezés alatt.Legalábbis az ilyesmit élőben hallani mindig meghatározóbb mint lemezen. Ekkor még nem tünt föl, csak Ljubljanában, hogy a dobos annyira üti a cineket, hogy minden egyes alkalommal beleremeg az állvány.

Egyébként hozzánk hasonlóan ők is bekönyörögték magukat, és csak egy rövid négy számos szettet nyomtak, ami majdnem hosszabb volt mint a mi egész koncertünk.

Azt amúgy tudom tisztelni, ha valaki maga mögött tudja hagyni a régi, “befutott” zenekarát – jelen esetben a Turmoil-t -, és csinálni valami egész mást, ami éppen akkor érdekli, még akkoris ha kevesebb a visszajelzés.

Aznap két fellépő volt a hivatalos, amit az amerikaiak, és egy helyi “Antonio Desperado Banderas” növelt négyre.Volt abban valami felemelő hogy ugyan a gitárt nem tudta behangolni, de sörrel a kezében, és egy felfordított szemetesvödrön állva, és néha azt taposva játszott a pult mellett, nekünk például Bajaga-t, amikor kiderült hogy nem amerikaiak vagyunk, és a “Texas sound”-hoz is vajmi kevés közünk van.

A cseheknek volt valami italuk, ami a saját bevallásuk szerint most nem sikerült túl jól.Nekünk halál közeli élmény, erjesztett papírragasztó által.

Mivel nem jutott ágy, az előszoba meg hideg, befoglaltuk az étkezdét, ahol volt pár számítógép, így igaz ágyunk nem volt , de szélessávú internet, meg a vacsora maradéka igen.

Kilenc órával, egy reggelivel,- a Ljutenica-ra az amerikaiak sofőrje valamiért nagyon beindult - negyven kilóméterrel később, a Ema-ékkal bevágódtunk valami puccos hotel strandjára, fürdeni, amiről akkor derült ki hogy nagyon hideg, amikor már mindegy volt. Ettől eltekintve nem bánom hogy nem a Postojna-i cseppkőbarlangot, vagy Trieszt-et választottuk úticélul.Izola gyönyörű hely.

A Ljubljana-i állomán egészen a buli előttig nem volt fix.A hely szavakkal leírhatatlan, befoglalt elhagyatott gyártelep, tele művészi hajlamokkal megáldott arcokkal – ezt a tusolóban talált ecsetek, meg a festék is alátámasztja, a bizarr szobrokról nem is beszélve -, hatalmas koncertterem, magas szinpad, ami hozzánk nem, de a másik két zenekarnak sokkal inkább passzol.

Sétálgattunk a városban, és a lomtalanításkor találtunk egy Yugo személygépkocsi kormányát, a szemét között, ami amúgy nem is lenne érdekes, ha nem bírna számomra némi metaforikus történelmi jelentéssel: a szlovéneknek nem kell már a júgó kormány.

Eléggé “fesztivál utolsó estéje” hangulatban voltam, ehhez az elfogyasztott Laško sör és csehek zenéje tökéletesen passzolt is. Egy ideje már sikerült a screamonak megtörnie, és bár az Envy hiába kötődik még ezer szállal a hardcorepunk szcénához, a zenéjük lassacskán túlnő azon. Az Ema Camelia zenéjét meg leginkább az övékéhez lehet hasonlítani, persze a megfelelő mennyiségű doom metál áthallásokkal, az elektronika helyett.

A győri koncert sem volt rossz, de most mintha valamit mégis hozzáadtak volna.Valami pluszt, amitől ez a koncert sokkal több volt nekem, mint a győri.A vége már színtiszta delay-effekktel és feedback-kel teli zaj volt.De olyan zaj, ami akár még könnyet is csalhatna a szemembe.

Elég meglepő volt ugyanezeket az embereket később látni amint sörösdobozokkal dámáznak vigyorogva, és eléggé aljasra isszák magukat, velünk egyetemben.

Másnap reggel éreztem hogy a tengerparti mókázásnak meglett a böjtje, a nátha és a láz egy lehetséges kombinációja , így a bevett lázcsillapító szépen el is altatott valahol félúton Budapest felé.

Hirtelen üvöltésre és padlófékre ébredni nem egy szívmelengető élmény, még akkor sem ha a csattanás és a frontális ütközés általi halál helyett csak röhögés a jussod.

Ahogy átléptük a határt elkezdett szemelni az eső.Minél többet járok Budapesten, annál kevésbé tetszik, persze az is közrejátszik, hogy most épp nem a legszebb időszakát mutatta felém a város.Sosem éreztem még hasonlót, de amikor a klub elé értünk, azt éreztem már otthon vagyok.Pedig az otthon az még kétszáz kilóméterre délre van.

A Lömbihead zenéje nekem néha nagyon tetszik, néha meg nem.Azt viszont tudom hogy nem szivesen lennék a helyükben.Nyomhatják bármennyire tisztességesen, ha kedd este nincs semmiféle visszajelzés.Mintha az ember egy kibaszott fekete lyukba próbálna belezenélni, és beleüvölteni.

A Kernel Panic-nak ez volt az általam látott első koncertje, és a buli apropója kapcsán egyben az utolsó is.Azt vártam nagyobb megőrülés lesz, mégiscsak búcsú, de nekem úgy tünt, hogy nekik nem nagyon van vagy volt célközönségük.Ami persze nem von le semmit a dolog értékéből, mert a koncert, és a dalok szerintem nem voltak rosszak.

A Melete tele van vidám, mosolygós és kreatív krásztikkal.Ilyenekkel sem találkozik az ember mindennap.Az énekes néha elég hippiközeli megnyílvánulásain valószínű mordulok én is egyet, de a szkepticizmusomat alaposan eloltotta a Ljubljana-i foglaltházbeli tartózkodásunk,meg a 7” bookletjében leírt sztorik.Persze a fekete lyuk érzés itt is megvan, ahogyan a kellő mennyiségű zaj is.

Az éjszakát a Rádi rezidenciában töltöttük, így másnap alkalmam nyílt kiélni némileg a régi Transformers képregények iránti rajongásom.

Akárcsak a csehektől a Melete-től is kicsit szar érzés volt elbúcsúzni.Érdekes hogy bizonyos időszakokban mennyi zenekar turnézhat ezen a térségen, egyeseknek kereszteződik az útjuk, másoknak nem.Érdekes érzés volt belegondolni, hogy egy olyan bandát könyörgünk be magunk mellé Győrbe, akiket pár nappal előtte mégcsak nem is ismertünk.Két nappal később pedig egy rövid időre a barátainknak éreztem őket.Hálás vagyok érte, akárcsak a szervezőknek a lehetőségért,barátainknak a segítségért, vagy csak azért hogy újra láthattuk az arcukat, meg mindenki másnak aki része volt ennek az egésznek hacsak egy rövid időre is.Sokat jelent ez. Pátosszal teli egyre kínosabbá váló ömlengés vége.

Ugyanez képekben.

Igencsak dilemmázom azon hogy megnézzem-e a Bad Brains-t.Mármint, valószínű ha nem 30 euró fölött lenne a jegy,és a Motörhead nem lépne fel pár nappal később a közelben, valószínűleg könnyebben vállalnék egy esetleg ótvarszar koncertet, csak azért hogy azoktól hallhassam a Rock For Light-ot, akik írták. Tipikusan a 22-es csapdája.Ha nem nézem meg, valószínű minden reggel köpök egyet a tükörbe utána, mint azóta hogy kihagytam a Morrissey koncertet, ha megnézem és csalódok, akkor pedig Lemmy-ékről csúszok le.

Persze tudom, a Dr. Know-éktól képtelenség elvárni azt, amit nyújtottak 82-ben, nyílván nem is várom el, de az szomorú, hogy mi a próbateremben energikusabban nyomtuk az Attitude-ot, - amit igazából szeretném, ha megint elővennénk -, mint ők a mostani koncertfelvételeken.

Vannak olyan kiragadott pillanatok, amelyek akkor és ott voltak fantasztikusak, amikor éppen megélték. A Bad Brains számomra ilyen, Lehet hogy most nem tulajdonítanék neki sok jelentőséget, hogy ott ugrálok a CBGB's-ben a szinpadon a Big Takeover kezdő zajaira, mint ahogy nem tulajdonítok túl sok jelentőséget azoknak a koncerteknek, amelyeken jelen voltam. Csak a múlt, és a nem jelenlévők gondolatai tesznek hozzá többet mint ami.

Talán pont emiatt volt nem a válasza egy jóbarátomnak arra a kérdésemre, hogy csatlakozna-e ha én mennék. Vagyis egész pontosan csak annyi, hogy most neki sokkal jobban ütne ha összejönne a Unison koncert. És összejött.Nem is akárhogy.Valószínű másképp reagálok le dolgokat, ha hamarabb látom az A Serious Man c. filmet. "Egyszerűséggel fogadj mindent, ami megtörténik veled." Igaz. És az is hogy ezen az estén már nem tudtam semmin sem meglepődni.

“Egyszer élünk!” - mondta Tamás barátom, és már fogalmazta is a zenekaroknak az email-eket. Akkor még nem sejtette,hogy teljesen átfogalmazódik benne a szülővárosunkhoz való kötődése, mondhatni elhatározottá válik az addigi ittmaradni-elmenni dilemmája, idézem: “napalmot erre a kurva városra”, majd pedig a Yugo-nk csomagtartójában fog utazni, 4 fazéknyi szójás bab társaságában, ahogy azt sem gondolta akkor még egyikünk sem, hogy a beállás közepén az énekerősítőnk felmondja a szolgálatot. Hogy az kocsim beragadt üzemanyagmennyiség mutatójáról, és a sejthető következményekről már hadd ne ejtsek szót.

Régen sem hittem a véletlenekben, ami akár még azt is előirányozhatná hogy nem tagadom meg az intelligens tervezés elméletét, és mégha ez így is van, aznap este nem érdekelt már semmi, csak az hogy szóljon az a kurva énekerősítő valahogy.És ha valamit túl sokan akarnak az általában összejön. Csodálom hogy csak így nem döntöttek még meg diktatúrákat. Pusztán mentális segítséggel. De a lényeg hogy működött a cucc, így kezdhettünk, és lenyomhattuk életünk egyik leginkább várt, és legkevésbé összeszedett tíz percét.Egy Guy Picciotto interjúban olvastam, hogy a Fugazi sosem használt setlist-et. (mi ennek a kifejezésnek a magyar megfelelője?) Mi használtunk, és mégis menetközben formálódott, változott az egész, magyarán lehagytuk a dalok harmadát. Szóval, nem vettük túl sok hasznát.

A Unison talán sosem volt aktuálisabb mint most.Számomra legalábbis.Olyan zenekar, akiben benne van a változás, a fejlődés lehetősége, és akár a legutolsó lemeze is lehet ténylegesen a legjobb. Még akkoris, ha a Get it Back-et szoktam várni ráadásként.És szerintem piszkosul unhatják már.A Restoration alatt behunytam a szemem és csak hallgattam, ahogy sodor a pszichedélia. Az egy olyan dal, amit mindenkinek élőben kell hallania, legalább egyszer.

Már majdnem elmondhatom magamról hogy Nasum rajongó vagyok.A Helvete lemezt még mindig nem tudom végighallgatni, de egyre gondolkodom rajta hogy csak végigkéne.A rajongani akarásom igazából akkor tudatosult bennem, amikor egyszer egy buliba készülve, ki tudja milyen megfontolásból, meg persze megfelelő érzelmi lökettel a tarsolyomban, elkezdtem hallgatni, és elhatároztam, hogy miután hazajövök, megismertetem a szomszédaimat a Scoop c. dal zsenialitásával, valamikor hajnali fél három és négy között. Hát az ismerkedés elmaradt, sőt igazán a blastbeatet is rendszerint a faszomba kívánom mostanság, de azért a Nasum király.

Na a Kontaminator pedig pont ezt a vonalat viszi.Velük eléggé összefonódni látszott a Spark sorsa, mégha a zene nem is, de a közeg, és a hozzáállás hasonló.Ritkán tudok elvonatkoztatni egy zenekar esetében, attól hogy ismerem a tagokat.Ez számomra mindig egy plusz.Mint valami összekacsintós poén.Azért érdekes látni a zentai szociólógiatanárt AK47 feldolgozást játszani.

Hajnali fél kettő körül kezd a Csihás Benő, ami egy zombori powerviolence zenekar. Aranyos gyerekek játszanak gyors zenét.Nem voltak rosszak, de fél kettő körül már nem élem az ilyesmit.A szomszéd eddigre már őszintén utálhatott bennünket, de szerencsére nem hívta ránk a zsarukat, ahogy azt előzőleg megigérte. Ami azért fura, mert azt hinné az ember, hogy Tiszaparton ilyenkor nem lakik lenn senki.

Morrissey-nek csak pár klippje van, és történetesen az Irish Heart, English Bloodnál éreztem azt hogy valahogy így akarok zenélni. Egy dohos pincében harminc embernek, akik pontosan tudják hogy mit keresnivalójuk ott, nem pedig csak úgy véletlenül lekeveredtek, vagy mert egy haverjukat kisérték, de már az első pillanattól herótjuk van az egésztől. De tényleg, őket is meg lehet érteni. Hpgy nem értik miért jó ez, akár nekem is. Miért jó százkilómétereket nyomorogva utazni, azért hogy 15-20 percet zenélhessek, egy tál étel, esetleg pár sör ellenében.

Van ez a lakatlan sziget kérdés, amit mindig előhúznak a kérdéseikből kifogyott újságírók, jobb ötlet híján. Egyáltalán minek kéne elmenni egy lakatlan szigetre, amikor az ember a hétköznapokban is többségében csak azokkal kommunikál, akiket amúgyis magával vinne.Mert az ember társas lény.Nem hiszem hogy tele tudna lenni annyira a tököm az emberiséggel, hogy a magány meg a lakatlan sziget lehetne hozzá a megoldás.

Ami az érdekes, a tanya valójában egy kurvanagy lakatlan sziget volt egy csomó hajótöröttel, akik valamiért mind ugyanarra a hajóra váltottak jegyet,és ugyanoda sodorta ki őket a víz.Mindannyian tudták hogy mit keresnek ott, egyesek megtalálták a számításaikat, mások kevésbé, de aki egy házibulin ahol Q And Not U szól, szarul érzi magát, arról már nem a közeg tehet. Függetlenül attól hogy bokáig érő hóban kell ládákat cipelnie, vagy verőfényes napsütésben.

És ha valaki megkérdezné, hogy miért jó ez nekem, azt válaszolnám hogy mert jó érzés egy hálózsákban a földön fekve, kicsit másnaposan ébredni, egy tízenéves tinilány kölcsönkapott szobájának kölcsönkapott padlóján, arra, hogy valaki már megtalált egy behangolatlan akusztikus gitárt, amin a My War-t játssza.

Az egész szubkultúra lószart nem érne ha nem lennének ilyen alkalmak.Mint a pókháló az ablakban, amitől értelmet nyer az azt eltakaró függöny létezése.

Ezek azok mozzanatok, amiket egy Bad Brains koncert már soha nem fog megadni, mint ez a Vendel féle tanya, ahol képtelenség rossz koncertet adni, vagy akár a tiszaparti nyaraló.Mert nem is erre hivatott.Azt hiszem azért adni fogok egy sanszot a vén simlisnek. Ki tudja, hátha játsszák még a Rock For Light-ot.

... most nem valami ismerősöm munkáit ajánlom, sőt olyannyira nem ismerem, hogy egészen véletlenül bukkantam rá az alábbi fotókra és nagyon megtetszett néhány ezek közül.

Valószínű hogy néha lenne olyan kedvem, hogy beülnék egy szobába egy üveg vörösborral, egy akusztikus gitárral meg egy diktafonnal,és magamra zárnám az ajtót.És először telitorokból üvöltenék, aztán ahogy gyarapodik a részegségtől és a felfokozott lelki állapottól kilocsolgatott vörösborfoltok száma a lepedőn, úgy születnének meg nagyjából ilyesmi dalok mint amilyen a Wooden Ambulance-é. Csak az enyéim sokkal bénábbak lennének és emiatt pironkodva és szemlesütve merném csak megmutogatni őket a legközelebbi barátaimnak.(arról nem is beszélve hogy feltegyem őket a netre)

Mert nekem ez kimondottan hálószobazene.Nem az amit az ember csak úgy hanyagul odavet, köpködve,vagy előre kiterveltem, minden pillanatát kiszámoltan, hanem az amit tényleg a lényének a legbelsejéből fakad ki.Kicsit hamiskás, de amatőr,belehallatszik a mobiltelefon de ezt szeretem az ilyesmiben.Ez adja meg a varázsát számomra.

Talán azért mert az elcsípett szavakból tudok mindig tudok asszociálni valamire, ami néha sokkal személyesebb, mint amiről a dal szólhat. És az fantasztikus, ha a dal képzi a keretet, és én kitölthetem a fantáziámmal, a gondolataimmal a formát. Én adhatok neki témát, a saját szürke hétköznapjaim elbaszott fejezeteiből.

Tegnap este éjfél körül a New Love nagyon hangulatomban talált meg.Csak nem volt kéznél vörösbor.

Létezik egy Simon Furman nevű faszi, aki azzal vált híressé, hogy képes volt egy olyan ,egyébként lássuk be banális alapötlethez, mint a Transformers, ötletes és szórakoztató sztorikat költeni.Azonban ő sem kerülhette el az önismétlést, sőt olyannyira nem, hogy mára létezik egy Furmanizmus nevű szócikk a wikipédián, ami gyakorlatilag nem más, mint az ő visszatérő szófordulatainak a gyűjtőhelye. Igazából nem tudom, hogy ő vajon röhöghet-e rajta, vagy netalántán direkt csinálja, hogy ezzel csaljon mosolyt az beavatottak arcára.Mint valami összekacsintós utalás, amit csak te értesz.De igazából mindegy is.

A próbámról hazafelé ballagva ezen gondolkodtam, meg azon hogy azzal kéne indítanom  a posztot hogy régóta az első este amikor úgy sétálok a városban, hogy nem gondolok semmire és senkire. Legalábbis amióta ellenállhatatlan vágyat érzek a közterületen való vizelésre egy részeges péntek estén.

Szeretem ezt az időjárást, és ha tehetném, szerintem örökre megőrizném azt a két hetet, amikor már nincs hideg ahhoz, hogy egy széldzsekiben, és valami kopott tornacsukában sétálgathassak, sapkával a fejemen, de még mindig a levegőben is látható eredménye van esténként,annak hogy lélegzem.És reggel néha köd van. De valami hatalmas, hogy nem látok az orromig se.Mintha egy felhőben sétálgatnék. Na az valami kurvajó.Mert hát voltaképpen mi a tavasz? Az ősz csak visszafelé játszva.

Nem tudom eldönteni hogy túl sokat álmodozok-e ilyenkor ahelyett, hogy megelégednék azzal ami körülvesz. Ha másért nem, ezért kimondottan utálom, hogy idealista vagyok.Mert ugye álmokat kergetni is csak addig fasza érzés, ameddig az ember kergeti, utána valahogy mégis mindig minden ugyanolyan lapos marad.

Igazából három dolgot tűztem ki magamnak, amit, ha írnék “bakancslistát”, tuti rákerülnének. Ostobaságnak tünhet a dolog, nekem mégis sokat jelent valamiért. Valójában a dolog már régebb óta megfogalmazódott bennem, mint ahogy magunk köré teremtettük volna ezt a pálinkakultuszt, de pálinkát egyszer mindenképp szeretnék főzni.Igazából borászkodni lenne kurvajó, de az ezerszer macerásabb.És félek hogy a felénél hagynám az egészet a picsába. Elméletben azért megalapítottam azt a azt a fastcore zenekart, amiben istenigazából basszusoznék - szigorúan torzítva -, és harminc másodperces káoszban írnék, csak minőséges, drága borokról. Rajzolhatnánk a kézfejünkre talpaspoharat, és emberes pödört bajúszt is növeszthetnénk, amihez ismeretlenül is dukál egy szál füstöltkolbász.Meg sajt.

A sajtfüstölés már nem tudom honnan jött.Régebben azon gondolkodtam, hogy milyen fasza lenne étteremtulajdonosnak lenni.Persze nem a legelőkelőbb, legpuccosabbra gondolok, hanem egy kis zugra, a maga varázsával együtt.Valami olyasmire gondolok, mint a Smoke-ban a dohánybolt.Ha nem is főállásban, de hobbiként mondjuk hétvégente csinálni.Akkor ha ráunok már a gitárbúgásra. És mindig olyan zene szólna benn amilyet akarok, másolt cdkről, lehetőleg valami alattomos módszerrel, hogy ne kelljen jogdíjakat fizetnem senkinek.Mert akiknek szívesen adnám, azok nem jutnak hozzá, a többi szarházi meg nem érdemli meg.A zene igenis legyen megint csak művészet, az ipart meg hagyjuk meg a géplakatosoknak!

Ellenben a maraton lefutása tényleg kihívás lenne. Számomra legalábbis. Igazi álomhajszolás, amire az ember készül, hétfől hétre.Igazából csak egy pólót szeretnék, ami emlékeztet rá.Igaz azt még talán lopni is lehetne.Leitatni a célban állókat, és ameddig ők delíriumban fekszenek a töltésoldalon, vagy hánynak az egyik fa tövében, én csendben gonoszul vigyorogva elcsennék kettőt.Ez talán még vagányabb, mint lefutni a távot.Igaz véradásra sem a Bane lemez, hanem a póló meg a bögre miatt kezdtem járni, aztán meg ottragadtam.Legalábbis addig biztosan, ameddig ki nem gyűjtöm a “kollekciót”.Most meg ráadásul jó az idő, szóval csak el kéne esténként járni futni, hogy gyorsabb legyek mint a gyorsan tovatűnő álmaim.

Mozzanatok tegnapról:

• A zsombolyai határátkelő épületén még érződik Ceausescu lehellete, a csak románul beszélő, és rajtunk marihuánát kereső román vámosnő egyszerre volt nevetséges és ijesztő.

• Egyre inkább érik bennem egy a vámosokhoz szegezett dal gondolata.

• Igazából tökre örülök hogy a Deta felé a Temesvárt elkerülő fantomfalvakon keresztül vezető útszakaszon mentünk, pedig ott akkor nem volt vicces. Értem én hogy a járt utat járatlanért sose, de akkoris. Kaland volt.A rally ehhez képest meg kutyafasza.

• Az érkezésünk legalább annyira volt vicces mint szokatlan. Városszéli klub, egy kisebb szemétdomb és egy kikötött kutya szomszédságában.Régi kommunista hangulatú épület, amolyan lélekölő.Nem csodálom hogy kilencre már senki nem volt józan.

• Az vicces hogy megjelenik öt zenekar, és nincs dob. Az mégviccesebb hogy amikor lesz dob nincs tam.És ami a legviccesebb, hogy az egyébként egy szál gitárral megjelenő “hardcorepunk” banda dobosa emiatt hiszizni kezd.Komolyan, rokkerek ne szálljanak be punkbandákba, csak azért mert játszanak valami hangszeren.Fölösleges.

• Miután harmadszor is megismétlődött a válogatáson a Refused – New Noise c. száma, nagyjából el is kezdődött a buli, valamikor éjfél után.Senkinek nem volt kifogása arról hogy mi kezdjünk.Káosz, káosz, káosz, ezuttal vér és komolyabb sérülések nélkül.

• A Lecsapunk igazából nem az én világom, az viszont nem csak nekem szúrt szemet, hogy lehet frissest táncolni a dalok ritmusaira.

• Az Ursus sör fasza, talán még a mieinknél is erősebb.

• Fasza disztró, mégsem vettünk semmit.

• Matei nagyon szimpatikus figura.

• Romániában élő, valamikor Szerbiában melózó ukrán származású, helyi alkoholista, csetniksapkában.

• Ott se lehet valami könnyű a magyar kisebbségként érvényesülni.

• Prljavi Dripci bennem nem hagyott különösebb nyomokat, igaz csak hallgattam miközben az egy román lányka próbált tőlünk többször is cigarettát kérni. Mindannyiszor sikertelenül.A végén már elröhögte.

• Általában minden fellépőt végig szoktam nézni, az Agitator tagjaival váltottunk pár szót koncert előtt, ők a saját bevallásuk szerint olyan háromnegyedórát játszanak. Amikor elkezdték kábé két perc után mondta az agyam hogy kösz, most ez nekem elég.

• A Ljubiša Samardžić nevű horvát crust banda tagjai jófejek voltak, csak miattuk maradtunk ott a zárásig. Az Agitator koncertjétől az autó csendjébe és melegébe száműzve épp megszunnyadni készültem, mikor Tamás szólt, hogy kezdenek a horvátok.Hajnali négy körül nem tudom elviselni a blastbeat-et, de az egészből áradt egyfajta energia, amitől arra lettem figyelmes hogy bólogatok, és széles vigyort csalt az arcomra a punkos lökettel eljátszott crustcore.Kiváncsi vagyok a lemezükre.

• Először akartunk egy sétát tenni Temesváron. Ezzel szemben csak két képfoszlányom van, amit egy félálmos “Temesvár szép város” kijelentéssel nyugtáztam is.

• A román határátkelő világosban sem szép.

• Hazafelé megnéztük a Tisza medrét a töltés mellett, amiből hipp hopp eltünt a folyó, és fél hétkor mindenféle vicces beállásunk árnyékairól csináltunk képet a napfelkelte fényeinél. Az óvatlanul, szép csendben a hátunk mögé lopakodott kertesházból, aki kinézett az ablakon,bennünket látván, az tuti röhögött.